Könyveim

Hinni, és tovább menni 

( ezotérikus tapasztalásaim, kézirat )

1998 nyarán egy levélváltás történt Szepes Mária és köztem. Az idős, nagy tudású hölgy, írt a szellemekről is.

" Fiatal koromban én is részt vettem, jó néhány szeánszon, de kiszálltam belőle. Azért hagytam abba, mert sohasem lehetett tudni biztosra, hogy ki van a vonal másik végén."

Máriának ebbe igaza volt.

Könyvem tartalomjegyzékében találnak két olyan fejezet címet, amiben Zámbó Jimmy neve szerepel. Azt, hogy a két fejezetben szereplő információk igazán kitől is jöttek, nem lehet tudni. A leírtak, ezért semmiképpen sem bizonyító erejűek, inkább csak fikciók. Egy biztos azonban, mégpedig az, hogy a több mérnöki diplomával rendelkező férjemet a temetés napján, a környezetemben történt események, úgy győzték meg a szellemvilág létezéséről, hogy az addig teljesen hitetlenkedő ember attól kezdve erős hittel élte le az életét, a szellemek létezését illetőleg.

Miket is beszélek itt? Szellem, és szellemvilág?

1953-ban születtem, az akkor szocialista Magyarországon. egy alapvetően pap ősökkel rendelkező családban

Sehol senki nem beszélt azokba az időkbe se szellemekről, se ezotériáról. Én, mégis kisgyerekkorom óta a szellemektől féltem. Honnan tudhattam, hogy léteznek? Erre nincs válasz.

Már fiatal lány korom óta foglalkoztatott a gondolat, hogy honnan jövünk, és mivé leszünk.

Ma, amikor bio-elektronikus kamerával, már kimutatható a halál pillanatában a lélek távozása a fizikai testből, akkor már nem kétséges a lélek létezése. Ezek a képek azt tanúsítják, hogy a fizikai és asztrál test kontaktusa a fejtetőn, azaz a korona csakránál válik szét legelőszőr.

Ugyancsak, más műszeres megfigyelések igazolták azt is, hogy a halál pillanatába a test súlya csökken. Ha ezeket a műszeres vizsgálati eredményeket el hisszük, akkor már miért ne hinnénk a lélek halhatatlanságában is?

A szinopszis alapján, önök hihetik azt, hogy könyvem valamiféle tudományos bölcselkedés, de nem az. Viszont nem valamiféle kitalált történetű regény. A leírt történetek velem megtörténtek.

Műfaját tekintve, én úgy határozom meg, hogy életrajzi könyv, amiben a leírt eseményeket átszőtte az ezotéria.

Ebben a könyvben szó van szellemekről, szellemidézésről és annak súlyos veszélyéről, lélekvándorlásról, reinkarnációról, előre elrendeltségről, léleklátóról, halál közeli élményekről, energiagömbökről, duálpárról és még sok minden másról az ezotéria világából.

Ugyanakkor ez a könyv a humánumról, az életemről és a szerelemről szól.

Koren Gizella

Budapest, 2013.

A Mesélő Fapapucs

Részletek a könyvből

"Az angyalok felvisznek minket a mennyekbe, ott minden nagyon szép, minden csodálatosan jó, pont, mint Hollandiában. De aztán vissza kell térni a földre, az öreg, roskatag kunyhóba.

De boldogan kell visszatérni, mert ez a kis kunyhó a miénk."

                                                                     /Ildikó szavai/

A Mesélő Fapapucs című könyv előszava 

(kéziratban létezik) 

Egy nálam harminc évvel fiatalabb barátommal nézegetem az interneten a fotókat. Romhalmaz, többségében törött fadarabok, kétségbeesett gyermektekintetek. A közelmúltban lezajlott Fülöp-szigeti tájfun képeit nézegetjük.

• Istenem! Nézd mennyi nyomorult szegény gyerek, ott a rémület a tekintetükben. Hol hajtják ezek a gyerekek pihenőre a fejüket? Mit tudnak enni, inni? Most kellene a mi népünknek is összefognia. Aki amit tud, azt adja össze. Ezeknek a gyerekeknek nincs reményük. Az a legnagyobb baj. Egy élet, aminek most kellene kezdődnie, szinte véget ér.

Mondom a kedves fiatal barátomnak:

• Nézz körül! Milyen világban élünk most? A gazdasági világválság még éppen csak csitul...-Mire ifjú barátom válaszol:
• Tudom, hogy nekik, most nagyon rossz, de a mi életünk is nagyon nehéz. Nem tudunk mindenkinek segíteni. Nekünk is vannak gyermekeink, az ő életük is reménytelen. Hiába szörnyű, ami ott történt, de oldják meg ők maguk a saját problémájukat!
• Tudod, nem mindig gondolkodtak így az emberek! Nem hallottál az 1920-as hollandiai vonatos gyermekmentő mozgalomról?
• Nem. Mi volt az?
• 1920-ban nagyobb nyomor volt, mint most.

Ugyanolyan gazdasági világválság volt. Egy vesztes ország a háború után, Trianon évében: ez volt Magyarország. Telis-tele mérhetetlenül lesoványodott gyermekekkel, árvákkal és hadiárvákkal, olyan gyerekekkel, akiknek az édesapja a háborúban életét vesztette. Ebben a helyzetben sietett Magyarország segítségére Hollandia. Tudom, mert édesapám és két

lánytestvére, Gizella és Emma azok közé a szerencsés kisgyerekek közé tartoztak, akik rajta ültek az első gyermekmentő vonaton.

Pedig a sokgyermekes holland családok se voltak dúsgazdagok, de amikor nagy a baj, nem egymás riogatásával és depresszióba kergetésével kell egymásra hatni. 1920-ban három, majd 1921-ben további három hónapot töltöttek kint édesapám és testvérei Hollandiában. Ők hárman, ahogy oly sok más kisgyerek.

Ha a holland emberek, akkor úgy gondolkodtak volna, ahogy ezt most te mondtad, akkor sok ezer kisgyerek talán túl sem élte volna az első világháborút követő éveket.

Sajnos az a fajta humánum, ami akkor létezett, sőt most is megvan a holland emberekben, nálunk már nagyon régen elfelejtődött. Az állandóan szem előtt lévő nyomor pedig mind közömbösebbé tesz gazdagot és szegényebbet egyaránt.

A történelemnek ezt a nagyszerű időszakát igazán nem is tanítják az iskolákban. Így az ismeretlenség homályába merült volna egy baráti láncolat, ami több mint kilencven éve meg van a két ország közt.

A gyerekek - de úgy látom, már a te korosztályod is - szinte semmit nem tud a "gyermekvonat mozgalomról".

Nagy baj ez, mert ahogy ezek a kapcsolatok lassan száz éve léteznek, úgy egyre jobban elgyengül az erejük.

A leszármazottakon kívül, főleg itt Magyarországon, már szinte semmit sem tudnak ezekről a holland-magyar kapcsolatokról.

Ilyen világban nagyon nehéz az 1920-as gyermekmentő holland családokról szólni.

Pedig kell róluk beszélni!

2020 februárjában Hollandia és Magyarország együtt emlékezhetne.