A Kéz Dicsérete

( Gondolatok  az utolsó hat évtized művész világáról.)

"Nem titok: élmény nélkül nincs művészet. És akinek nincsenek, vagy sosem voltak élményei, az nem is adhat élményt. Minden művészet csak élményen keresztül érthető. Beleérzésen keresztül." / Ferencsik János/

Bevezetés

2012 karácsonyán fél órára voltam a haláltól. Gyertyagyújtás idején mentő autó robogott velem a kórházba. Veséim leálltak, 43,6 es cukrom volt, hol kómában voltam hol itt. Akkor senki nem tudta, hogy megérem - e  a másnapot. 1 hónapig voltam kórházban, állandó életveszélybe. 2 életmentő műtétem volt. Itthon, ahogy teltek a napok egyre bizakodóbb lettem, hogy életben maradok. Annak, hogy a kórházból haza tértem már 6 éve. Nagyon nagy utat tettem azóta meg.

10 éve nem volt ecset a kezemben. Többek unszolására idén májusban ismét elkezdtem festeni. Ez nagyon nagy dolog, hiszen csak az egészséges lélek képes alkotni igazán. Az alkotáshoz szükséges harmónia azt hiszem, hogy csak egészséges testben van jelen. Szeretném magamat , a pályámat ezen a honlapon megörökíteni. Remélem, hogy egy soha véget nem érő honlap lesz ez.  Olyan persze nincs, ezt jól tudom, hisz minden egyszer véget ér. Amíg élek remélem fogok tudni alkotni. Ettől vagyok boldog egész életemben, hogy alkothatok.

Ezt a honlapot, régi és új munkáimmal, és a " Kéz dicsérete" nevű életmű írásommal, három csodálatos embernek ajánlom. Nekik köszönhetem az életemet. Prof. dr. Kovács András urológus sebésznek, dr. Vadinszky  Péter sebésznek  és  Prof. dr. Pánczél Pálnak aki féltő szeretettel vigyáz a cukor szintem kicsapongásaira. Hálás szívvel köszönöm nekik az életemet.

"A kéz dicsérete" ezt a címet viselte az a kiállítás, amit másik két művész társammal, egy selyemfestő nővel, és egy divattervező fiatalemberrel együtt rendeztünk 1995-ben. 

Két nagy kiállítóterem volt tele az alkotásainkkal. Ez a cím roppant találó, ezért úgy gondoltam, hogy írásaimnak (amik arról szólnak, hogy milyen szerepe volt az elmúlt több évtizedben a művészeteknek az életemben, és mások életében is ), ezt az összefoglaló címet adom.

Miről is fog szólni ? A szülői ház , és a művészet szerepe az életemben. Mivel 9 évig a Színházak Központi Műtermeiben dolgoztam, utána pedig 20 évig a Magyar Televíziónál, ezért talán kissé kalandos volt az életem. Sok olyan embert megismerhettem akit másnak nem volt alkalma megközelíteni. Sok minden olyan történt velem az aktív pályafutásom alatt ami másnak talán érdekes lehet. Ezért azt gondoltam leírom.

Miért a kéz dicsérete? Azért, mert az a szerencsés ember vagyok aki egész életében azt csinálhatja amit szeret és ami boldoggá tesz: alkotok. Itt, most kislány koromtól folyamatosan írom le az emlékeimet, mint egy blogot címekkel elkülönítve.

Remélem, hogy Te aki idetévedtél az oldalamra örömmel fogod olvasni ezeket a kis vissza emlékezéseket.

A fő oldalon találsz elérhetőségeket hozzám. Kérlek írd meg, hogy milyen gondolatok jutottak az eszedbe amíg a végére értél a honlapomnak.

1. Apám, és a gyermek korom

500 éve hunyt el Leonardo Da Vinci. Óriás , reneszánsz mester volt. A nagyon kerek évforduló alkalmából, egy kiállítás nyílt márciusban egy Király utcai Gödör klubban. Barátaimmal elmentünk megnézni a tárlatot. Sok kifogásom volt a kiállítás rendezőivel szemben. Egy azonban biztos , ez a kiállítás Leonardot,   a polihisztort mutatja be, amikor is az Ő tervei alapján létrehozott, működő képes eszközöket, fa eszközöket mutatnak be.

Leonardó Da Vinci neve hallatán a legtöbb embernek a Mona Lisa című kép jut az eszébe. Ám a reneszánsz mester egy mindenre kiterjedő életművet hagyott hátra.

"Az a felfogásom, hogy amely tudományok nem születtek tapasztalatból, minden bizonyosság anyjából, s amelyek nem végződnek be kézzelfogható gyakorlatban, vagyis amelyek eredete, kialakulása és végcélja nem megy keresztül az öt érzékszerv valamelyikén, hiúak és tele vannak tévelygésekkel. "

Leonardó Da Vinci Édesapám nagy példaképe volt, ezért gondoltam, hogy pár mondatban megemlékezek a mesterről, aki utolsó képeit a jobb kezének izomsorvadása miatt nem tudta befejezni.

Apám, Koren István hasonló igazi polihisztor volt. Mivel fiatalkorában egyetemi oktatóként művészeti anatómiát tanított, az emberi test felépítését kitűnően ismerte. Rajz tanítása során nagyon fontos szerepe volt az anatómia ismeretének. Amikor gyermek voltam, az 1960-as évek elején akkor  a legkülönfélébb munkákat végzett el.

 Mestere a Magyar Képzőművészeti főiskolán,  Bory Jenő volt. Később mestere volt az a Kisfaludi Strobl Zsigmond. Bory Jenő önéletrajzi könyvében arról, hogy miért lett szobrász:

"A tanulás nem volt a kenyerem, inkább rajzoltam, fúrtam-faragtam, sokat olvastam, főleg történelmet, üres óráimat a szabadban töltöttem, tanulmányoztam a réteket, a forrásokat, s az erdőket, házakat építettem összetört apró zsindelyekből. Nagy festő, nagy építész szerettem volna lenni. Tizennégy éves lehettem, amikor az udvarunkon kutat ástak. Nagyszerű, zsíros agyagot hoztak a felszínre: gyúrni kezdtem! Megtaláltam, amit idáig hiába kerestem, a forma úrrá lett eddigi érzéseim fölött - szobrász lettem"/ Bory Jenő/

Apám másik nagy mestere Lyka Károly volt, akitől művészettörténetet tanúlt. Amikor én, az  életem egy korszakában művészeti iskolába jártam, és ott művészettörténetből vizsgára készűltem, bizony sokszor volt segítségemre Lyka Károly művészettörténeti szakkönyve.

Ilyen mesterek mellett nem lehetett más édesapámból sem, mint egy minden felé érdeklődő művész. Hallatlan nagy technikai szaktudással. Ez utóbbira bizony sokszor volt szüksége, hiszen a művészi pálya akkor is, és most is , csak keveseknek  hozza meg a hőn áhított sikert, ami együtt járhat az anyagi jóléttel is.  Apám egy picike , 9 m2 -es szobácskában dolgozott.

"A művészi alkotás nem csak azzal hat a kortársakra, amit magában foglal, hanem azzal is, amit elhagy."  

Ez a parányi műhely, gyakran egész alkotó közösségeknek adott helyet. Egy,egy munkára álltak össze a művész barátok. Ezek a munkák mindig olyanok voltak, amire éppen igény és megrendelés volt.  Az alap mindig apám szakmai tudása volt. Van néhány amire ma is jól emlékezem. Gyermek méretű Pinocció amely az utcán, a kisgyerek mellett járni tudott. Forgatta a fejét és lépegetett. Ráadásúl, apám valami egészen egyszerű  mechanikát talált ki , az mozgatta a babát. Készítettek kis gipsz figurákkal betlehemet. A baba Rodolfó mester megrendelésére készült. Apám egészen mesteri szintre emelte az un. viasz mulázsokat. Első sorban a honvédség volt megrendelő ezekben a munkákban, talán a mai panoktikumi viasz szobrok vannak legközelebb ezekhez a munkákhoz. A megfelelő testrészet leöntötte gipsszel, így készítve egy negatív formát, amibe aztán viaszt öntve kész volt az adott testrész viasztból. Ezt aztán a betegségeknek megfelelően felület kezelte, pl . égési sérüléseknél hólyagokat készített, majd festette és lakkozta a munkákat. 

Az egy olyan világ volt, hogy amikor jól ment a szekér, sok munkája volt akkor az átlaghoz képest nagyon jól éltünk. Amikor nem ment jól, kevesebb munka volt, akkor éppen, hogy enni tudtunk

Nem volt számára lehetetlen. A legkülönfélébb technikákat, ragasztókat, festékeket használata. Élete vége felé agykamra modelt készített , az akkor divatba jött kétkomponensű műgyantával. Ami aztán kegyetlenül büdös volt, és kiverte a biztosítékot sokaknál a házunkban. Valahogy nem szerették a szagát. Nagy bánatomra apám, úgy ment el, hogy a viasz technikáját nem tanította meg nekem, pedig nem egyszer kértem rá. Ma is elöttem van, ahogy pipával a szájában ül a régi thonet széken, hamiskásan mosolyog és a szabad kezével egy éppen előtte levő kis plasztelin szobrot mintáz. Szobrait kedvtelésből csinálta. Szinte soha nem adott el a korai szobrain kívűl semmit

Nem régen egy barátom azt mondta: " Nem lehetsz te szobrász. A szobrászat az férfi munka, dolgozni a kővel, bronzal."

Mivel a végzettségem megvan, így szobrász vagyok, mégha jelenleg nem is művelem a szobrászatot.

Jelzem, hogy Édesapám egyik , nagyhírű tanítványa  Pató Róza neves szobrászművésznő volt. Bár terrakotta kisplasztikái voltak elsősorban ismertek, de kővel is dolgozott.

Apám, bár volt egy-két köztéri szobra is fiatal korában, de elsősorban kisplasztikákat készített. Főleg terrakotta, vagy patinázott gipsz szobrokat készített. Ezek legtöbbjét elajándékozta.

A művész emberekben álltalában nagy a szabadság tisztelete, így 1956 ban a forradalom leverése  után sok művész barátja kerűlt börtönbe, míg mások ahogy lehetett itt hagyták az országot. Volt aki később előkerűlt, s volt aki a rendszerváltás után jött haza látogatóba.

2. Chován Lóránt festőművész

Apám legkedvesebb barátja Chován Loránt festőművész volt. Szinte az egész gyermekkoromban velünk volt. Kicsit bohókás, de nagyhírű , és nagyon tehetséges ember volt. Rengeteget dolgozott. Járta a világot, de mindig haza tért, olyankor pedig órákon belül ott volt a nagyon jó barátjánál, az édesapámnál. Aztán egy nap távozott Amerikába. A messzi idegenből, is vissza-visszatért.  Édesapám ment el előbb. Utána , Lóri bácsi ahányszor Magyarországon volt mindig meglátogatott engem. Egyszer, amikor elment egy fénymásolt fotót találtam a földön, arccal a padló felé. Felemeltem. Egy Keresztelő Szent János kép volt. Be Volt kockázva. Nyilván freskó készült belőle. A kép hangulata annyira megragadott, hogy rögtön neki estem festeni. Este 11 órakor kezdtem, éjjel fél kettőkor kész lettem. A festményt később drága , jó barátomnak Halák Lacinak ajándékoztam, mert tetszett neki. A kép a festményeim közt fent található. Néhány képet Lóri bácsiról, és az ő munkáiról is felrakok.

Apám barátja volt Csepregi Gyula, portréfestő is aki a legkülönfélébb országokban élt. Sokat élt a festők birodalmában Párizsba is. Aztán ha elfogyott a pénze tovább állt. Azonban fontos volt, hogy szabadon élt.

Apám jó barátja volt Kiricsi Ernő, aki a Badacsony festője . 

Legkitartóbb, és leghűségesebb barátja  Chován Lóránt volt aki jobbra balra kóborolt  a világban. Rengeteget festett mindenhol a világban. Életének utolsó éveit Amerikába élte.

Hegedűs László festőművészről, később írok bővebben.

Apám tanítványai közül is többen híresek lettek . Pl. Pató Róza,  Halmy Miklós.

3. Pató Róza szobrászművész

Pató Róza, igazán azt hiszem a legkedvesebb tanítványa volt apámnak. Talán csak Ő hívta mesternek apámat. Kislány koromban nagyon sokat volt nálunk. Szinte olyan volt Ő mint egy babysitter pedig csak apámtól tanult. Viszont elismertségben  messze felülmúlta a mestert. Ennek valószínűleg az volt az oka, egyrészt , hogy sok kiállítása volt. Másrészt pedig amíg Apám kertelés nélkűl megmondta a véleményét mindenről. Vele szembe Róza mondandójával tudott idomúlni.

4. Halmy Miklós festőművész

Halmy Miklós, a non figuratív művészet egy különleges műfaját festette képeiben. A távoli világok, első sorban a maja kultúra , és annak ornamentális világa hatott alkotásaira. Nem csak festékkel, de szóval is mindig volt, és gondolom, hogy ma is van a világról mondanivalója. Az ősi maja kultúráról, órákig tudott mesélni, és vitázott is, ha kellett a fiatalemberekkel, akik mindig nagy figyelemmel hallgatták, hiszen ez a távoli világ oly messze van.

Halmy Miklós ( Mityu) egy rá jellemző stílust hozott létre.

5. Gyermekkorom és a rajz

Viszonylag hamar kapcsolatba kerűltem a rajzzal. Azt hiszem egyfajta elfogultság vezette a szüleimet arra, hogy már kisiskolás koromba jó néhány meghirdetett gyermekrajz versenyre elküldtek a rajzaimból. Volt amikor sikertelenül, de többször volt, hogy kiállították a rajzokat vagy jutalmazták is. 1961 -ben egy UNESCO  gyermekrajzversenyre küldött rajzaim kaptak elismerő oklevelet. Máskor pedig egy szép kis hajas babát kaptam.

Én mindig azt hiszem, hogy mindenkinek úgy zajlott a gyermekkora, az ifjúsága mint nekem. Mégis néha rá kell jöjjek, hogy bár nem voltunk gazdagok, de a lelkem, az életem tele volt gazdagsággal.

Kisgyerekként , én magam gyártottam magamnak a játékot. Nem kellett hozzá más mint papír, színes ceruzák, és egy olló. Kivágós babákat rajzoltam magamnak, ruhákat rajzoltam nekik, papírból csináltam lakást nekik, és ugyancsak papírból bútorokat. Aztán jött a fantázia. A babáknak történeteket találtam ki. Egész nap jól el voltam a kivágós babákkal.

6. Nyírő Gyula szobrászművész

15 éves lehettem, amikor egy kiállításon, az Ernst múzeumban megismertem Nyírő Gyula szobrászművészt. Nagyon barátkozós fajta voltam, és hamar jóbarátság alakult ki a mester és köztem. Az Ifjúsági Park alatti várkert bazár, végestelen végig műtermekkel volt tele. Itt volt műterme Nyírőnek. Én a Toldy Gimnáziumba jártam, és tanítás után alig vártam, hogy betérhessek a Nyírő műterembe. Gyula leültetett, főzött egy teát és beszélgettünk. Az unokaöccse volt Pásztori Zoltán az Illés együttes dobosa, akiről nagyon sokat mesélt az akkor 50 év körüli művész. Ő maga kezdetben, realista portré szobrokat készített, de a 60-as évek végén, a 70-es évek elején áttért a térrács szerű kompozíciókra. Különféle anyagokat és technikákat ötvözött munkáiban. Igazi non figuratív alkotások voltak ezek, abban az időben amikor ez a művészeti irányzat divatos volt.

Én Nyírő Gyulát már a nonfiguratív időszakában ismertem meg. Az egyik legkedvesebb kompozicciója számomra, a Köd című kompozicció volt, ami első sorban különféle dróthálók furcsa ötvözéke volt. Sajnos képanyagom nincs ahhoz a művéhez. 

Egy másik alkotása a Halasi Csipke sorozat volt. Bár ez inkább ornamentális szobor, de semmiképpen nem a figurális időszakához tartozik.

7. Megismerkedésem Vígh Tamással

Nyírő egyszer átvitt az egyik szomszédos műterembe. Vígh Tamás műterme volt az. Vígh a korának nagyon meghatározó művésze volt. Tamás olyan ember volt, aki tanított is másokat. Mindenkit tanított aki kérte, illetve akiket Ő méltónak talált rá. Talán jó lett volna, ha jobban ragaszkodok hozzá, de én inkább Nyírőhöz ragaszkodtam, az egyre fogyó időmben. A Toldy Gimnázium rejtelmeiben a matematika tanulás kemény feladat elé állított engem, így nem túl sok időm maradt a várbazári látogatásokra.

Azok közűl a szobrai közűl amiket én ismerek talán  a Sztehlo Gábor emlékmű tetszik a legjobban. Erről találtam egy fotót az interneten.

Nyírő Gyula később elutazott Franciaországba, én pedig visszatértem a tankönyvekhez, mert közeledett az érettségim. Mi tagadás a jó tanulótól messze voltam. Ahelyett, hogy tanultam volna műtermekbe, kiállításokra jártam. Igaz akkor még szigorúan úgy gondoltam, hogy nekem apám után szobrásznak kell lennem, és abba az irányba okosítottam is magamat.

8. Érettségi utáni szárnypróbálgatás

Édesapám nagy tudású ember volt, de élet-halálra menően tudott emberekkel összekapni. ezek között kiemelkedő helyen volt Somogyi József szobrászművész. Úgy tudom perben is álltak egymással szemben. Apám megnyerte a pert, de onnantól kezdve bárhol  szóba kerűlt, hogy milyen kibékíthetetlen ellentét van köztük lehetett elfelejteni mindent. Somogyi a kor egyik üdvöskéje volt, név volt az akkori Magyarország művészettörténetében. Elkövettem, azt a felelőtlenséget, hogy felvételiztem a Képzőművészeti Főiskolára, Somogyi József rektorsága idején. No nem egyszer, ötször. mind az öt alkalommal az utolsó rostán estem ki. Csak elképzelésem van róla, hogyan történhetett mindez. Egy bizonyos, így nem lett felsőfokú végzettségem. Voltam annyira megáltalkodott, hogy mindenáron képzőművész akartam lenni. Viszont ne szaladjunk még ennyire előre. 

Érettségi után , konkrétan tudtam, hogy kirakatrendező akarok lenni. Természetesen közben folyamatosan felvételiztem a Képzőre, aztán bekellett látnom, hogy felesleges erőlködés.

Ha végigment az ember Budapesten, szebbnél szebb kirakatok voltak. Ha végig mentünk a Rákóczi úton, akkor szebbnél szebb kirakatokat láthattunk. Csak menjünk most végig a Rákóczi úton.... Aztán az év végi vizsgák idején voltak verseny kirakatok. Nekem nagyon felkeltette az érdeklődésemet ez a fajta dekorációs munka. Az Osvát utcában volt egy Kirakatrendező és Dekoratőr iskola, azt mindenképpen el akartam végezni. Akkor még fontos volt az egyes szakmák megalapozott ismerete is. A céges dekorációs műhelyek azt mondták, hogy iskolai végzettség nélkül nem foglalkoztatnak.  Az iskolában pedig azt mondták, hogy kell olyan papír, hogy cég foglalkoztat. A huszonkettes csapdája volt ez az egész. Aztán gondoltam egyet, és bementem az iskola igazgatójához. Egyszerűen feltettem neki a kérdést:

- Hova menjek dolgozni, hogy tudjak jönni az iskolába?

Ő meg azt mondta, hogy bármelyik közért dekorációba örömmel fogadnak. Így lettem aztán a Józsefvárosi Közért Vállalat dekorációs műhelyének dolgozója. Jó társaság volt. 25-en kb azonos korú fiatalok. Volt egy főnökünk aki otthon afféle szőnyeg alatt rohangászó volt, és az összes elfojtott uralkodás vágyát rajtunk töltötte ki. Akkoriban a közért kirakatok még nem leragasztott Nemzeti Dohány felirattal voltak díszítve. Voltak polcok, voltak valódi, és üres dobozos áruk, voltak színes fotók, voltak díszítések, kézzel írott árcédulák.. szóval minden más volt. Voltak  mozgó figurák is. Aztán voltak külső és belső kirakatok. Na itt kezdődött a baj. Én túl sok külső kirakatot kaptam, október, november , december idején, és mindIg beteg voltam.

Egy történet a rövidre nyúlt kirakatrendezői koromból.

Mindig egy nálam idősebb hölggyel mentem ki egy-egy közértbe dolgozni. A Ferenc körút, József körút sarkán volt egy közért... talán ma is megvan. Sok külső kirakattal. Én ha egy üveg ital csúszott ki a kezemből azt biztosan elejtettem. Akkor egy vegyi kirakatot rendeztünk éppen. Volt egy hosszú flakonos mosószer, Ultramarína volt a neve. Kicsúszott a kezemből, és ahogy esett lefelé elkaptam. Talán azért mert az műanyag üvegben volt. Ahogy elkaptam, megnyomtam hírtelen és az egész a számba ahogy éppen szóltam volna a kolleganőmnek. Érdekes látvány lehettem habzó szájjal. A kolléganő rohant a telefonhoz, hívni a mentőket. A mentős nem nagyon értette, hogy került a számba a mosószer, de mondta, hogy itassanak velem sok tejet. Szerencsére nem lett komolyabb bajom , de akkor megtanultam, hogy a műanyag flakon ha le akar esni, akkor essen. A külsős kirakatok, megásták nálam a kirakatrendezői karrierem sírját. Egy Nap összepakoltam a holmimat és azonnali hatállyal reggel 7 kor felmondtam. Két napig intézték az azonnali kilépésemet, és közben folyamatosan, próbáltak rábeszélni, hogy maradjak. Állítólag az egyetlen lettem volna, akit iskolába küldtek volna a következő ősszel. De akkor ez már nem érdekelt. Megvoltam indúlva. Talán azért nincsenek már kirakatok igazán, mert én abbahagytam a szakmát.:-)

Maradjunk abba, hogy jó volt, szép volt..de annyi. Csak szép érzék kellett hozzá semmi más. 

Ja még valami fontos. 1972-ben a fizetésem 1060 ft volt. Persze mindennek egészen más ára volt akkor , mint most.

A történetem szempontjából nagyon fontos, hogy én a következő időszakban szerettem meg az operát. Addig csak azért nem, mert talán túl természetes lett volna. Ugyanis a Hajós utca, Lázár utca sarkon nőttem fel. Nem hogy nem szerettem az opera zenét, de kifejezetten idegesített. A Hajós utca felől az énekesek próbáját hallgattam, a Lázár utca felől pedig a kórusokat. Nagyon ideges bírtam lenni tőle.

9. Színházak Központi Műtermei

Életem következő 9 évét a Színházak Központi Műtermeiben töltöttem. Az úgy történt, hogy éppen hogy munkanélküli lettem amikor megszólalt a telefonunk. Apám egyik tanítványa volt, és azt kérdezte, hogy mit csinálok, hol dolgozok. Apám mondta, hogy előző nap léptem ki a munkahelyemről. Szilárd ennek nagyon megörült. 

- Jöjjön hozzánk dolgozni. Fiatal lányt keresünk éppen felvételre. 

Ebből aztán az lett, hogy mentem. 9 évig maradtam ott.

Ez megint egy egészen más világ volt, mint ami most van. Először is a színházakban lázas munka folyt. Két műtermünk volt. A központ az a Csokonai utcában volt, és egy kisebb területen levő műterem a Mozsár utcában, az Operettszínház felső emeletén. Állandó túlóra, és szinte nem volt olyan hétvége amikor ne dolgoztunk volna. A szerencse az volt, ha csak szombaton folyt a munka.

A Csokonai utcában volt festő és szobrász műterem, volt festőkonyha, alattunk a Nemzeti Színház ruhatára volt, és gazdasági irodák, a födszinten pedig asztalos műhely, és lakatos műhely. Az összes magyarországi színháznak dolgoztunk néhány kivétellel. Budapesten a kivételek a Nemzeti Színház és a Magyar Állami Operaház volt. Nekik ugyanis saját műhelyeik voltak. Az itt töltött néhány év alatt, kétszer is volt szerencsém a szakmai féltékenyséhez. Szerencsére azóta sem.

A Csokonai utcai műhelynek is más vezetője volt, és a Mozsár utcának is. Engem a Mozsár utcai festőművész főnök vitt oda a céghez, Ő volt  Molnár Szilárd. A Csokonai utcai főnöknek , Szilárd ellenlábasa volt. Mint a tűz és a víz úgy voltak ők egymással. Már csak azért is mert az érezhető volt, hogy valami több van köztem és Szilárd közt mint egyszerű munkatársi viszony. Talán csak egy meghitt jóbarátság volt. Szegény embereket, meg hagytam küzdjenek meg a kérdéssel. Véletlen sem árultam el, hogy apám tanítványa volt Szilárd. Mi pedig egyszerűen csak jó barátok. Jóska, a Csokonai utcai főnök, nagyon büszke volt rá, hogy  középiskola nélkül ment az u.n. Népfőiskolai végzettsége volt. Ez a háború utáni idő vívmánya volt. Általános Iskolai bizonyítvánnyal egyenesen a főiskolába. Nem is lett volna ezzel baj, mert a tehetség nem illeszkedik az iskolai bizonyítványhoz. Pirók nagyon tehetséges ember, de átkozottul rossz természete  volt amit aztán felém ki is nyilvánított rendesen, hisz rólam nem tudta, hogy van e közöm az Ő nagy ellenlábasához. Pirók, nem egyszer hangoztatta, hogy Ő birkapásztor volt. sajnos ez ki érződött a viselkedésén is. Azt azért el kell ismerni, hogy nagy tudású festőművész volt. Találtam a neten egy képét:

Én a Központi Műterembe érettségivel, mint betanított munkás kezdtem el dolgozni. A kasírozó nőkkel dolgoztam együtt kezdetben. Feladatunk a díszletek díszítő elemeinek elkészítése volt, valamint hatalmas színpadi függönyök applikációjának elkészítése. A kasirozó szó, pedig azt takarta, hogy több réteg papírt egymásra és formába ragasztva különféle ornamentális díszeket készítettünk el. Soha nem bántam meg egy percig sem, hogy a színházi világgal, ezzel a munkával kezdtem az ismerkedést. A kaírozói munka ma már kiment a divatból. Különféle megformálható műanyag váltották a kasi-rozó munkát fel. Kellett ez az időszak, hogy a díszletkészítés minden  fázisát megtanuljam.

A Mozsár utcában volt egy kis szoba. Ica néni dolgozott ott. Művirágokat készített színpadra. A selymeket kikeményítése, megformálta, és festette. Valóban nagyon szép dolgokat készített. Nála találkoztam Honthy Hannával is.

Amikor a Ica néninek sok munkája volt akkor  mindig néhányan mentünk neki segíteni.  Kizárólag olyan munkákat amihez tudás nem kellett. A munka javát mindig, amikor mi már haza mentünk akkor csinálta.Gondolom azért, hogy ne lássuk a technika javát.  Egyszer azt kérdeztem tőle:

 - Ica néni! Hol lehet ezt a szakmát megtanulni? (Gondóltam, hogy azt fogja mondani, hogy majd Ő megtanít.) De nem így történt:

- Tudom, hogy hol tudnád megtanúlni, de nem mondom el, mert úgyse lesz hozzá kitartásod.

Ez a mondat nekem olyan volt, mint egy felhívás keringőre. A fáklya klubba hirdettek ez irányú tanfolyamot. sajnos az első nap egy kis idős néni közölte, hogy nem lett elég jelentkező ezért a tanfolyam elmarad.  A bejelentés után, még a folyosón utolértem a nénit. Kértem, tanítson engem magánúton művirág készítésre. Ez így is lett. Kb fél évig jártam hozzá, hogy a művirág készítés csínját-bínját megtanuljam. Tél volt, hideg volt, nem sokáig jártam ki a város másik végébe. Az alapokon kívűl mindent én magam sajátítottam el. Végeredményben olyan tudást szereztem, amivel 40 évig megtudtam élni.

Az első művirág munkám, lila orchídeák voltak. A józsef Attila Színháznak készítettem. Csinády István volt a díszlettervező. Ekkortól a legkedvesebb tervezőm lett, Nagyon szerettem neki dolgozni, Ő meg nagyon szerette a munkámat.

Csinády István egy színházi előadás áldozata lett, élete és halála illusztrálta a színházi élet kegyetlenségét. Egyfajta önzés van a színházi emberekben, mindig is volt. Aki a színházi világban valaha , mint alkotó dolgozott abban volt  egyfajta megszállottság. Az önzés ott mutatkozik meg, hogy a színházi emberek mindig abban a tudatban dolgoznak, hogy csak ők léteznek. Akár a nap 24 órájában is. 

1981-ben a Radnóti Színpad műsorára tűzött egy Moldova estet. Horváth Tivadar rendezte, és Csinády István volt a díszlettervezője. Azt tudtuk, hogy a darabot , a szó szoros értelmében éjjel nappal próbálták. Egy délután nyílt az ajtó, Csinády jött be a műhelyembe. Udvarias volt mint mindig, mosolygot, de a mosolyában volt valami furcsa, amúgy akkor az egész ember nagyon furcsa volt. Ő olyan ember volt, aki soha nem panaszkodott. Az élete volt a színház. Akkor mégis panaszkodott. Csak öntötte, öntötte a lelkét.

- Tudja Gizi! Ha nem lennének a kollégáim, már régen ott hagytam volna ezt az előadást. Higgye el, hihetetlenül belefáradtam. Valami furcsa volt az arcán. Nem tudtam, hogy mi az. Néhány órával később megtudtam. Mielőtt elment tőlem, munkát rendelt a Moldova esthez 2 nagy halotti koszorút fehér krizanténokból, és 25 m girlandot. felváltva kis piros és fekete zászlókból. Aztán elment, végleg elment. Én láttam utoljára . A furcsa jel az arcán, a halál jele volt. 4 órával később agyvérzést kapott. Ő, ennyire komolyan vette a színházi életet. Furcsa érzés volt úgy dolgozni, hogy tudtam azt, hogy aki megrendelte nem fogja látni soha többé. 

Csinády István szervezete fokozatosan állt le, hisz nem volt idős, sem beteg előtte, egy hétbe tellett amíg elment. Az érzés, hogy nem láthatja többet a munkámat arra sarkalt, hogy a lehető legszebbet csináljam. Pedig megmondta a színház, hogy bármit csinálok megveszik, de én úgy dolgoztam, hogy ha belépne az ajtón újra , akkor nagyon elégedet lenne.

  Én igazán soha nem tudtam jó színházi ember lenni. Nekem mindig előbbre való  volt a magánéletem.

10. Sírig tartó barátság kötött ifj. Latabár Kálmánhoz

"1938. december 7-én Budapesten született. 1962-ben végezte el a Színház- és Filmművészeti Főiskolát, majd a Pécsi Nemzeti Színház szerződtette. 1964-től a Fővárosi Operettszínház tagja. A Latabár-dinasztia tagjaként a családi hagyományok folytatója volt. Ifjabb Latabár Kálmán külsőre nagyon hasonlított édesapjára Latabár Kálmánra. Használta színészi eszközeit, közel érezte önmagához megoldásait, s ezért a kritikák nem egyszer "hasonmás"-nak titulálták. Játszott édesapjával. Egyformára öltözve énekeltek-táncoltak. Szinészként édesapja hatalmas árnyékában élte le életét.  2000. március 31-én helyezték örök nyugalomba a budapesti Farkasréti temetőben."

Szomorú szavak ezek, amit a Wikipédia oldalán találtam Kálmánról, de sajnos igazak.

De igen, mondtam.  "A jó isten áldja meg.Latabár művész úr minden nap fel viteti magát a műteremhez, és keresi Önt. Megmondhatom neki, hogy itt van?" Hát persze. 11 kor Katika sietve jött

"Jöjjön gyorsan Gizike, a művész úr kint várja a folyosón"

Ahogy mentem ki a folyosóra, Kálmán mosolyogva jött elém:

 Ez volt egy születendő barátság első perce.

Mondta, hogy találkozzunk, menjek be az előadásra, és aztán üljünk le beszélgetni. Elmondtam a tragédiámat.

Kálmán azt mondta:- jó, ne jöjjön az előadásra, de regaszkodom, ahhoz, hogy most találkozzunk.

Mondtam, én mindent. Hajmosást, mi egymást. Szerintem érezte, hogy ezek kitalált dolgok.

Kálmán ellentmondást nem tűrően mondta: - Ragaszkodom hozzá, hogy találkozzunk. Nincs kifogás.

Kálmán 62 évesen távozott. A diabetesz... megállt a szíve. Sokaknak lehet emléke róla, de ilyen , mint nekem, szinte seninek. 

Drága Kálmánka! Nyugodjon békében. A barátságát halálomig megőrzöm.

Ahogy teltek az évek, és tudásomat gazdagítva mindig kicsit előre léptem, mindig Kálmán jutott az eszembe. Ő látja e most ezt fentről? Mit szólna ahhoz , hogy hova vezetett az élet utam?

A történet folytatódik

2010 őszén, egy telefonhívást kaptam, egy ismeretlen hölgytől.

Elmondása szerint úgy jutott hozzám, hogy kapcsolatot keresett a neten a Latabár családhoz. Mivel én írtam a honlapomon ifj. Latabár Kálmánról, ezért az én honlapom jött elő . Azért hívott fel, mert kint járt a Farkasréti temetőbe, és darabokra összetörve találta a Latabár síremléket. Kérte, hogy segítsek megtalálni a család élő leszármazottait. Másnap , kimentem Farkasrétre. Nem akartam hinni a szememnek. A sírkő darabokba, rádobva a szomszéd sírhelyre.

Tudtam, hogy a Latabár család nagyon zárkózott volt. Maga Kálmi is ilyen ember volt.

Most nem tudtam, hogy kezdjek neki a család keresésének. Beléptem a Facebookra, és beírtam, hogy, ha valaki tud kapcsolatot, a latabár családhoz, azonnal szóljon. Leírtam a történetet, és betettem a temetőben  készült fotókat. Nem tett bele 5 perc, egy ...... Béla nevű fiatalembertől kaptam üzenetet. Ő távoli rokon, de Latabár Kálmán keresztfia. Ő segített eljutni a Latabár unokához, aki leírta a sírrombolás történetét. Egy autós rombolás áldozata lett a Latabár sírkő. Igaz, közben a sajtót is fellármáztam, a televízió be is számolt róla.

Eltelt 1 év. Pont az ezen a honlapon is szereplő Makai Péter munkáinak honlapjához kerestem kitűnő szakembert.

Halottak napján kimentem a Farkasréti temetőbe. Kikisértem a testvéremet, halott férjének a sírjához.

Úgy döntöttem, hogy lemegyek Kálmi sírjához mécsest gyújtani. Bár fogalmam nem volt róla, hogy merre találom, de egyszer csak ott álltam a sírnál. Boldog voltam, hogy közreműködhettem abba, hogy a sírkő gyönyörűen rendbe hozva áll.

Amikor a temetőből haza jöttem, megkerestem a neten Bélát. Elmondtam, hogy kint voltam a sírnál, és szépen rendbe van rakva. Ekkor jutott eszembe, hogy Béla honlap designer.

Segítettem Neki, hogy megkapja a megbízást a Makai családtól. Ami nagyon nagy szó, mert egy évig, minden honlapkészítő munkáját elutasította a család.

Így lett az, hogy Latabár Kálmán keresztfia, segítségemmel, szerintem élete egyik legszebb munkájához jutott.

A sajátos hitemmel, meg vagyok győződve róla, hogy nem véletlen találkoztam Bélával. Boldog vagyok, hogy segíthettem neki.

Aztán megint elteltek évek. Egyszer valakinek leírtam a történetemet a Facebookon Kálmánkáról. A történetetet elolvasta Galambos Erzsi, aki továbbította Latabár Árpádnak, akitől egyszer csak jött egy üzenet:

-Elolvastam az írását. Minden szava igaz lehet. Igen ilyen volt az én drága Édesapám.

Ha a színházzal kapcsolatos emlékeimről írok, akkor úgy gondolom, hogy nem hagyhattam ki ezt a számomra oly kedves történetet.

11. Színházi munkáimról

A színházi munkák térben, egészen mást követelnek meg az alkotóktól. A tervezőktől, és a kivitelezőktől ugyanúgy, mint a filmes vagy tv-s munkák. A színháznál, főleg nagy szabadtéri előadásoknál a látvány, egészen más elvárásokat támaszt az alkotók felé. Kissé elnagyolt, de látványában ütős. Míg a filmes, tv-s munkák sokkal részleteseb kidolgozást igényelnek. Akár mondhatnánk azt is, hogy egészen más világ. A színházi 9 év alatt díszlettervezőket ismerhettem meg elsősorban, és a 20 évnyi tv-s időszak alatt, rengeteg további tervezőt, és rengeteg színésszel volt szerencsém találkozni. Ez a közel 30 év, rendkívűli módon tele volt élményekkel, találkozásokkal, ismerkedésekkel. Közben a díszletkészítést szinte a-tól z-ig kitanúltam. Tanúltam, hiszen egyre fejlesztettem a tudásomat. Amúgy is rám az új, és új technikák kitanulása mindig jellemző volt. Sosem elégedtem meg a tudásommal. Ma sem. Még mindig vannak további terveim, más technikák elsajátítására.

Fiatal kezdő olvasóknak, egy valamire szeretném felhívni a figyelmét. Soha nem szabad megelégedni a tudásunk színvonalával. Arra is vigyázni kell, hogy rossz munka ne kerűljön ki a kezünk közűl. A leggyakorlottabb mester is, egyetlen rosszúl sikerűlt munkával elveszti a hitelét. Kezdhet utána mindent a legelejéről, de vissza jutni az elismertségig, már átkozottúl nehéz. Úgy gondolom, hogy ez minden szakmában így van, de az alkotó embereknél különösen igaz.

"Alkotni annyi, mint életet alkotni, és minden alkotás szavakkal kifejezhetetlen valami." / Antoine de Saint-Exupéry/

Az első komoly próbatételem, a " Csókolj meg, Katám!" című operett teljes virág díszének elkészítése volt. 3 hetem volt rá . Az operett Csongrádi Kata főszereplésével kerűlt bemutatásra 1979 elején. Jelmez tervező: Jánoskúti Márta, díszlettervező : Csányi Árpád  rendező: Vámos László voltak.

A feladatom a következő volt. A színpadon díszlet elemként hatalmas virág girlandok voltak belógatva. Ehhez több mint 400 db kézzel festett színes virágot kellett megcsinálnom. A megadott idő csak úgy volt rá elég, ha minden áldott este 10 óráig voltam bent a műterembe. Mint megszállott formáztam, és egyesével festettem szeszben oldódó anilinnel a virágokat. Ilyenkor, este 10 kor már én voltam egyedűl a műhelyben, de nem bántam. Ezeken a virágokon  kívűl amihez hatalmas díszlet elemeket kellett műanyag levelekkel feldíszítenem. További kellék virág csokrok is voltak, amelyek közűl a legtöbb gondott az a virágcsokor okozta számomra, ahol egyrészt a virágok mérete miatt nehezen állt össze a csokor, másrészt volt közte egy növény, amiről, akkor halvány lila gőzöm sem volt, hogy milyen lehet. Akkor még nem voltak plázák, és a fűszernövényekből is kevesebbet ismertünk. Ez a csokor, Kata darabbeli esküvői csokra volt. Árvácska, ibolya, és rozmaringból kellett egy szép kis csokrot csinálni. Egy kertészmérnökhöz mentem el, hogy segítsen, miképpen is néz ki a rozmaring. Végűl sikerűlt megoldanom a problémát.

Érdekes érzés volt a Központi Műteremben, minden egyes munkám olyan volt, hogy éreztem azt, hogy valaki a háttérben nagyon szurkol ellenem.  Tehát mese nem volt. Időre és szépen elkellett mindent készíteni, úgy hogy senki ne köthessen bele.Minden jól sikerűlt szép munka hozta a következőt.

Csányi Árpád sok munkát hozott nekem később is. A virágos munkát csak úgy vállalhattam el, ha azt is vállaltam, hogy mellette minden az eredeti munka körömnek megfelelő munkát is elkészítek. Ilyen volt az a Nemzeti Színházi munka amit Csányinak készítettünk. A Faust volt az. Ami kívűlről egy emberi agy volt, belűlről pedig vastag szivacsot ragasztottunk, azzal domborítottuk ki. Nagyon nehéz melő volt, mert a szivacsot csak nitró alapú festékkel lehetett ragasztaní, és az agyon belűl bizony zárt tér volt. Az agyról maradt egy fotó az interneten.

Vámos László számomra a legtökéletesebb rendező volt. 

Egyszer a János Vitéz próbája zajlott az Operett Színház színpadán. Már sokadik órája folyt a próba. A statiszták, egyszercsak korábban indúltak el a színpadon mint kellett volna. Vámos tanár úr, ordított: "- Hova sietnek hölgyek, urak?"

Ma is  itt cseng a fülembe a hangja. Ez annyira jellemző volt rá.

12. Makai Péter

"A művészek mesteri tevékenysége nem annak megalkotása, ami az ember, hanem ami az ember fölött van, és nem annak, ami élet, hanem ami az életnél magasabb, és nem annak, ami a természet, hanem ami a természetnél több. " / Hamvas Béla/

Ha a színházi alkotókról írok , akkor semmiképpen nem maradhat ki Makai Péter neve.

 Ő az Operaház díszlet és jelmez tervezője volt, valamint rendezett is. Közben pedig a főiskolán tanította a leendő díszlet és jelmez tervező nebulókat. Díszletterveihez nagyszeretettel készített díszlet makettokat. Ezt megkövetelte a tanítványaitól is. Makairól suttogták, hogy rokonságban van József Attilával, de igazán senki nem tudott biztosra semmit. Péter pedig sosem kérkedett a rokonaival. Ő azt hiszem azt akarta, hogy magáért szeressék és ismerjék el.

"Az igazi művészet nem szolgál s nem hízeleg, hanem a maga ura és parancsolója! S aki egyszer szózatát valóban megértette, az megszabadult az élet minden nyomorúságától."  /L. van Beethoven/

Csendes, halk szavú, nagyon udvarias, kedvesen mosolygó ember volt.  Ha valami nem tetszett egy munkába, akkor nem parancsot osztogatott, nem is kért. Sokkal inkább egy más lehetőséget ajánlott fel a munkához. 

Valahogy így: "- Nem gondolja, hogy így ( vagy úgy ) jobb lenne?"  Péternek nagyon sokat dolgoztam. Határozott volt, tudta , hogy mit akar. Soha nem hagyta azt se, hogy a festők bedumálják neki, hogy az a jobb amit ők csinálnak. Pétert a stílusa, a munkához való viszony, a munka iránti alázata miatt az első perctől kezdve elfogadtam mesteremnek, bár ez így soha el nem hangzott.  Igazi példakép volt Ő, az az alázat amivel szólgálta a színházat példa értékű volt

Sokat dolgozhattam neki, de érdekes módon a halála utáni időben sokkal szorosabbá vált a kapcsolat közte és köztem, ha szabad ezt így mondani.

Én a Hajós utcába laktam, ráláttam az operaházi műtermének ablakára. Sokszor találkoztam az utcánkban vele, de az első perctől kezdve kedves mosollyal üdvözölt az utcán.  Azt hiszem a kisujjában benne volt minden ami színház. Legtöbbszőr délben megérkezett. Olyankor elcsitúlt a műterem. Csendben végig ment a festőtermen, végig nézte azokat a munkákat amik neki készűlt, majd bement megkeresni Pirók Jóskát. Együtt kimentek, Péter mindent elmondott ami nem tetszett, majd ahogy jött ugyanúgy csendben távozott.

Az 1991 -es év már küzdelemmel telt el. Suttogták, hogy Makai Péter nagyon beteg és megfog halni. Én ezt nem akartam elhinni, nagyon nem. Aztán egy nap a Hajós utcában jött Péter velem szembe. Éreztem, hogy néz, de nem lát, már nem figyelt rám. Se rám, se másra, valahol nagyon messze járt. Én úgy gondolom, hogy a színházi világ egyik legnagyobb alakját veszítettük el 1991 végén.

"A valóságban a világ nagy, én pedig kicsi vagyok, el vagyok veszve benne. Aztán veszek egy színházjegyet, beülök a nézőtérre, s egyszeriben fordul a kocka: a világ hirtelen összezsugorodik, beszorul a színpad négy fala közé, én pedig mint egy szemlélődő filozófus vagy jósisten kívülről figyelem, hogy mi történik benne. Mint amikor egy gyerek egy üveggolyót tart a kezében és belelátja az egész világot. Ez az átlényegülés a színház varázsának egyik forrása. " / Hankiss Elemér/

1996 novemberében Makai Péter halálának 5. évfordulójára szerveztem, az akkor éppen körülöttem levő társaság, a " Jót, Jobban" nevű kultúrális egyesület segítségével, egy megemlékezést. E munka folytán ismertem meg Péter fantasztikus unokaöccs1ét Dóra Gábort, és Gábor Édesanyját Zsuzsit. Akkor volt szerencsém először találkozni a " Nagymamával" aki nem más volt, mint József Attila testvére József Etelka, Etus néni. 

Amikor Gáborral először találkoztam, megragadó volt az a szeretet ahogy Gábor beszélt Péterről. akkor este órákig beszélgettünk Péterről, a Makai családról, Színházról, Operaházról. Soha nem felejtem el. aztán néhány nap múlva Gábor bemutatott a " Nagymamának"  Etus néni nekünk irodalom történet volt. Életem egyik legnagyobb élménye volt az az este amikor a már nagyon idős Etus néni, csodálatos szellemi frissességgel fáradhatatlanúl mesélt nekem Péterről, néha elrévedve az időben Attila emlékei is feltőrtek belőle.

Az első emlékezésre Gábor és Etus néni válogatták össze azokat a színházi embereket, akikről úgy érezték, hogy Péter örűlne nekik. Lengyel György, Kazimír Károly, Szinte Gábor, Szomolányi Klára, Gerlóczi Sári, Bochán Daisy, Dóra Gábor ,további barátok, tanítványok.

Emlékszem, amikor az összejövetel elött Gáborral, díszlet tervek közt válogattunk az Andrássy úti lakásban. Egyszer csak megszólalt a telefon. Kazimír Károly hívta Etus nénit. Azt szerette volna tudni, hogy a család halott -e az , aznapi rendezvényről. Etus néni megnyugtatta, hogy igen, és éppen ott vagyunk, rajzokat válogatunk.

Néhány órával később, a helyszínre érve azt gondoltam, hogy elsőnek érkezem. Ahogy mentem felfelé a lépcsőn, egy fordulóval feljebb megszólalt Kazimír Károly. 

- Kezicsókolom, Ön a Koren Gizella?  

Bár kezdetbe kissé bizalmatlan volt, de mégis elsőnek érkezett. Ez az este , egy szeretettel nagyon teli este volt. Kicsit később megérkezett a Magyar Televízió stábja, akik egy kultúrális magazinhoz készítettek felvételeket. Talán furcsa, de akkor még létezett ilyen  műsor is. A TV. kamerája elé Kazimír Károly állt oda, és kedvesen beszélt Makai Péter barátjáról. Végig úgy mintha Péter akkor is köztünk lett volna, mintha neki mondta volna szavait.

Voltak akik nem tudtak eljönni, ilyen volt pl. Léner Péter a József Attila Színház hajdani igazgatója is. Az ő felesége egy rövid, de kedves kis történetet küldött erre az alkalomra, írásban:

""Emlékem nekem is van , mint feleségnek: Moszkvában dolgoztak együtt,férjemmel Léner Péterrel. Férjem tovább maradt, mint rendező. Makai Peti váratlanul megjelent egy este . Abba az időbe, a frász jöt rám, Moszkva, stb. Péter megnyugtatott semmi baj, majd leült és egy szót sem szólt,csak ült.

Nem értettem, mondtam: "Bocsánat, de mennem kell az esti teendöket ellátni a gyerekekkel.

"Na látja, ezért jöttem, egy kis családi levegőt szívni", mondta. Majd segített a fürdetésnél és ahogy jött, távozott.

Ilyen is volt ,Makai Péter" / Léner Péterné sorai/

Az első találkozást további emlékezések követték. A soron következő akkor egy nagy gyűjteményes kiállítás volt. 200 munkát állítottunk ki. Rajzokat, makettokat, jelmezeket.

Sok, sok alkalom .sok, sok év. Mindegy volt, hogy születésnap vagy halálévforduló volt. Mindegy, hogy a Fészek klubba, valakinek a lakásán vagy éppen kint a temetőbe, de mindig összejöttünk. Találkoztunk, és mindég vidáman beszéltünk Péterről. Fontosnak éreztem, hogy ezeknek a találkozásoknak a motorja legyek. Aztán besündőrgött, szótlanúl a politika ide is. Amikor megéreztem, akkor úgy gondóltam, hogy nekem itt nincs több keresni valóm. Egyébként is belefáradtam a szervezésekbe. 21 év után, kiváltam a társaságból, egyetlen szó nélkűl.

A képeken feltűnik, Makai Zsuzsi kedves arca. Zsuzsi , Makai Péter testvére volt.

Talán érdekes lehet , Zsuzsi elmondásában bemásolni József Attila halálát.  Ez az elbeszélés , azt gondolom, hogy minden kétséget kizáró a költő halálát illetőleg:

"Balatonszárszóra mentünk négyesben; anyám és a három gyerek. Az én édesapám előtt mindig az lebegett, hogy gondoskodni kell a családról. Volt egy bizonyos keresete, s akkor még szokásos volt részletre vásárolni. Balatonszárszón vett - így részletre - egy panziót. Először annak a jéghideg melléképületébe vackoltuk be magunkat, de aztán egy jó ember szerzett nekünk kétszobás albérletet és tüzelőt. Emlékszem, amikor a legkisebb öcsém, Ádám, lefekvés előtt apuka bekeretezett képét akarta. Azzal aludt el.

Eljött hozzánk Jolán Attilával, akit a szanatóriumból kiengedtek. Úgy volt, hogy véglegesen. Azt mondta az orvos Jolánnak, hogy vigye haza, mert családi körben jobb lesz neki. Attila húzódozott, nem akart jönni. Volt benne valami félelem a külvilágtól. A sok gyógyszer, a sok kezelés... Tönkretették a gyomrát.

Problémák voltak az úton. Amikor a vonat megállt Szárszón, Attila rosszul lett. Összeesett. Jolán és Eta vonszolta le a peronról. Másnapra jobban lett. Anyám tejbegrízt főzött neki; akkor elfogadta az ételt. Szerencsére megjött az étvágya és az életkedve. 'Gyerekek, megeszem én a jó tejbegrízt, holnap már fát fogok vágni! És edzem magamat, tornázni fogok!', így Attila.

Néhány nap múlva - december harmadikán délután - Jolánnal elmentek a faluba vásárolni, piperecikkeket, ilyesmit, ami szükséges. Jót sétáltak, szépen haza is jöttek. Anyám megint finom vacsorát készített. 'Gyerekek, mindjárt kész!', újságolta. Attila azt mondta, hogy ő még elmenne valahová, valamit intézni. Anyám: 'Miért akarsz te elmenni, már alkonyodik, most voltatok Jolánnal a faluban?'. Attila: 'Hát, egy kicsit kiszellőztetem a gondolataimat!' Majd hozzátette, hogy neki most olyan sok mindenre kell gondolni; hogy lesz az élete... S a gyerekek sivalkodása közben nem tud elmélkedni, csak magányában.

Akkor mondta anyám és Jolán: 'Jó, rendbe van, de akkor gyere haza fél órán belül, várunk!'

Attila: 'Ne zárjátok be az ajtót!'. Tíz-tizenöt perc múlva azt mondja anyám, aki el volt foglalva az etetéssel, Jolánnak: 'Menj Attila után, nézd már meg, hogy hol van, merre van?'. De akkor már késő volt.

A Jolán, azt hiszem, azzal tért haza, hogy Attilát nem találta sehol a faluban. Arra nem gondolt, hogy lemegy a partra. Kora este - már sötét volt - egyszerű munkásember jött ki a vasúttól. 'Legyenek erősek, mert baj történt'. Rögtön nagy sírás volt, meg minden... Ez a kép mindnyájunkban megmaradt."

Végezetűl egy 2012-es levelet teszek fel, amit akkor Verebes Istvántól kaptam.

"Kedves Gizella!

Makai Péterrel, akivel, míg meg nem halt, számtalanszor dolgoztam együtt. Az első nagyszínházi rendezésemnek is ő volt a tervezője Kaposváron. Fantasztikus művész, fantasztikus ember volt, és olyan kulturált, bölcs, hogy nagyon-nagyon sokat tanultam tőle.

Csányi Árpi tervezte az első nem profi, hanem egyetemi színpadi munkám,Varga Matyi bácsi pedig az első pesti rendezésem. Sajnálom, hogy minden olyan kiemelkedő háttere a színháznak megszűnt, amiben ön is jeleskedett, katasztrófa.

Fáj a szívem, s nem csak a szakértelműkért, hanem azért a levegőért, amit pl. a Csokonai utca magában hordozott. Ott volt a nemzeti jelmeztár is, Laczkovich Piroskával jártam oda micsoda mesterek, micsoda emberek, micsoda jelmezek, micsoda műhelyek.

Kézcsókom:Verebes"

Makai Péterre, ma már csak magamban, alkalmasint egy gyertyával, vagy egy temetői sétával emlékezem. Magamban.

13. Csapody Vera néni tanácsával készűlt munkám

Az 1980-as évek elején egy filmgyári munkát kaptam. Akkor úgy hívták, hogy maszekba kellett elkészítenem. 

A " Sipsiricca " című filmhez kellett készítenem egy kb 40 cm-es Victória Régiát. Olyat aminek a levelei mozognak ahogy viszik a filmben. Élethű virágot kellett csinálnom. Az már igaz, élethű. Viszont azt sem tudtam, mi az a Victória Régia, nemhogy mitől lehet élethű. Egyetlen éjszakám volt az elkészítésére. Ajánlással , elmehettem Csapody Vera nénihez, aki már idős asszony volt. A botanika nagyasszonya volt. Ő elmesélte nekem, hogy a Victória Régia , tavirózsa igazán hogy néz ki.

Bizony sok időt vett el ez a találkozás, pont akkor délután. Viszont Vera néni instrukciói aranyat értek, arról nem beszélve, hogy a vele való találkozás örök értékű emlék maradt az életemben.

A Victoria Régiát vékony szivacsból készítettem, amelybe vékony drótot vezettem bele. Végül az egészet bevontam selyemmel, amit aztán alkoholban oldódó anilinnal festettem meg. Egész éjjel dolgoztam rajta. Édesanyám néha kicsit aludt, de egész éjjel mellettem volt és segített. Reggel hat órakor jöttek a filmgyárból érte. öt perccel hat óra előtt boldogan vittem le az érkező autóhoz. Néhány perccel előtte fejeztem be a munkát.

14. Nevek a színházi múltamból

Nevek a múltból, Fehér Miklós a Vígszínházból, Köpeczi Boócz István Madách Színházból, Varga Mátyás a Nemzetiből, Götz Béla a Madách Színházból. Később Körösi Sándor, Kállay Judit és még sokan mások.

Sok száz művirág készült el a két kezem nyomán. Volt mikor 4 méter magas fikuszt, vagy amikor 2 méteres datolya pálmát kellett csinálnom. 

15. A magyar varieté királya

A varieté világának kiemelkedő személyisége volt Vogel Erich. 

Amikor én a Színházak Központi Műtermeiben dolgoztam, minden másként volt mint ma. Az első az, hogy volt színjátszás, volt kúltúra és voltak színházak. A második, az hogy éltek a színpadi világnak olyan nagy öregjei akiktől sokat lehetett tanúlni. A ma 50 év körüli díszlet , jelmez tervezőktől nem lehet mit tanúlni. Csupán néhányan vannak akik karakteres tudással rendelkeznek. A jelmeztervezés, pedig mindinkább az üzletekben kapható konfekciós termékekre hagyatkoznak. Csupán néhány igazi művész van. Az alkotásokban ott van az íz.

Vogel Erich olyan művész volt akitől minden percben tanulhatunk. eric nagyon közvetlen ember volt, bár az első találkozáskor kissé nagyképű embernek tűnt. Ha az lett volna , arra is meglett volna minden oka, hiszen minden amit színházról, színpadról, varietéről tudni lehetett az Erich kisujjában volt. Sokat mesélt. Mesélt a régi nagy művészekről, Honthy Hannáról, Latabár Kálmánról, Sárdy Jánosról, Karády Katalinról, Kellér Dezsőről, és a régmúlt nagy művészekről.

Ő mindig képes volt megújulni. Nyitott volt minden új technikai megoldás felé. Vele találkozni, neki dolgozni, mindig nagy élmény volt.

Erich egy időben kacérkodott a jég világával. Jelmezeket tervezett jégtáncosoknak, amihez Párizsból hozatta a ruha anyagokat. Lévén, hogy flitteres anyagot akkor még nem lehetett nálunk kapni. Aztán elvállalt egy vizicirkusz diszlettervét is. Hatalmas virágokat kellett készítenem hőre hajlítható műanyagból, amiket aztán, szintén külföldről hozott foszforeszkáló, vízben oldhatatlan festékkel kellett megfestenem. Így aztán a terv szerint sötét színpadon, a vízben megvilágított virágok, pompás színhatást eredményeztek.

Hálás vagyok ismerhettek a varieték magyarországi királyát Vogel Erichet.

16. A szobrászat és én

Amikor esténként megpihentek a műtermek, mindig betértem a szobrászműhelybe Lexi bácsihoz beszélgetni . Ő, Kallós Elek szobrászművész volt. Tudta, hogy az édesapám kicsoda, és nagyon szívesen beszélgetett velem. Szerettem volna szobrász lenni, de az akkor még olyan világ volt, hogy szakirányú végzettség nélkül nem lehetett felvételt kérni. Lexi bácsi volt az aki azt ajánlotta, hogy iratkozzak be a Képző és Iparművészeti Szakközépiskolába, különbözetivel díszítő szobrász szakra. Munka mellett , esti tagozaton végeztem el az iskolát díszítő, vagy másnéven épületszobrászi képesítést szereztem. Tanáraim: Birkás Ákos festészet, Koppányi Endre díszítő szorászat elméleti és gyakorlat,   Sikuta Gusztáv rajz, M. Kiss Pál művészettörténet. A szakkérettségimet a Százados úti  művésztelepen készítettem. Egy nagy akantusz  levelet kellett agyagból megmintáznom, enyv formát készíteni róla, és abból pozitív gipsz épületszobrászi elemet készíteni.

Minden nagyon rendben volt, de addigi életemben enyvről, csak mint ragasztóról, vagy mint festék kötőanyagról hallottam. Ha nincsenek ott helyi munkatársak, akik segítettek az enyvforma elkészítésébe, akkor csúfos kudarc lett volna a dolog vége.

Ám a féltékenység a szobrászok közt is jelen volt. Hiába volt  meg a papírom, a végzettségem, igazán egyetlen alkalommal sem engedtek szobrász munkához jutni. Maradtam ami voltam, jobb esetben művirágos. Szobrászként, majd csak a Magyar Televíziónál dolgozhattam.

17. Porvers / Baranyi Ferenc/

Akit egyszer porig aláztak:

porig kell azért lehajolni,

a méltósága-vesztett sorshoz

méltósága-vesztve igazodni.

Előtted ember ráng a porban?

Megértem, belerúgni könnyebb.

Még emberibb átlépni rajta

könnyed sikkjével a közönynek.

Mentséged is van, ha a lelked

bátortalan feddése rád vall?

másokért őrzött tisztaságod

nem szennyezheted más porával.

Ha lehajolsz, még orra bukhatsz,

és hát derekad roppanó is,

ápolt tüdődet is belepné

a talaj menti szilikózis,

hát nem hajolsz porig, ha porból

akármi hív: kincs, ócska holmi...

Pedig akit porig aláztak -

porig kell azért lehajolni.

Baranyi Ferenc 

Erre az időre datálható Baranyi Ferenccel való találkozásom. Az imént idézett Porvers, máig a kedvenc versem. Ma sem elévült, sőt igazán a mai elembertelenedő világban egyre időszerűbb lesz.

Baranyi Ferenc sok éve a kedvenc költőm  a most élők közül, hiszen Ady Endre és József Attila az örök. Egyszer úgy gondoltam, hogy a Központi Műteremben dolgozó kedves kollégákkal megismertetem mind azt a sok szépséget amit nekem Baranyi költészete ad. Megszerveztem egy író -olvasó találkozót. Abban az időben, volt ilyesmi. Amikor Baranyit megkerestem egy levéllel, akkor a költő éppen Olaszországban volt. Nagy Olaszország imádó, olasz műfordító, és az olasz zenék szerelmese is Ő. hosszan leveleztem vele, mire elkövetkezett a nagy nap. Előtte napok óta jártam, keltem a kollegák közt néhány Baranyi kötettel a kezembe. Kicsit próbáltam velük megismertetni a költőt. Aznap délután a kapuban vártam Baranyi Ferencet. Vége volt a műszaknak, és az emberek szépen sorba bandukoltak haza . Egy idő után már gyanús volt, hogy na jó, de ki marad itt? Kérdeztem magamba. Aztán megjött a mester, és hozott még magával,egy könyvkiadót, és egy másik költő barátja is jött vele. emlékszem, ahogy mentünk fel a liftben, tele voltam izgalommal. Az izgalmam nem tartott sokáig. Ahogy beléptünk, megláttam az össz létszámot, ami velem együtt 6 fő volt, és a vendégek. Igazi nagy szégyen volt, de valójában a szégyen az volt, hogy az egyik kollegám, éppen  Baranyival szemközt, végig aludt. Később tudtam meg, hogy egész éjjel dolgozott és csak azért volt ott, mert nekem megigérte. A szégyen, akkor is szégyen volt. Ilyen sikerrel járt az első személyes találkozásom Baranyival, de talán éppen ezért is lett egy hosszantartó ismeretség.

Róla később egy domborművet készítettem terakottából. Baranyi szavai vannak a relief alján, az ő saját kézírásával. A dombormű terakotta. Az aljára pedig Baranyi Ferenc a következő szöveget véste be a gipsz első példányba..

"Már nem vehetik tőlem el 

Hogy lázadó lehettem , lator 

Krisztustól balra a kereszten"

 Köszönöm ezt az arcomat.

 Baranyi Ferenc 

Baranyinak nagyon sokat köszönhetek, mégpedig az operának, mint műfajnak a szeretetét, és megismerését. 

Egy hosszú . nehéz nap után haza térve megálltam a televízió elött. Egy műsor ment benne " Operabarátok" címen. Baranyi vezette a műsort, operákról, előadókról szólt. Ott ragadtam a tv elött, annyira lenyügöző volt a műsor. Ez a nap volt az opera rajongásom kezdete. azon az estén a Sevillai borbély operameséjét, és zenéjét ismerhettem meg. Mivel az Operaház éppen csak egy lépésre volt tőlünk, ezért elhatároztam, hogy mindent amit az Operaházban, vagy az Erkel Színházban játszanak, azokat megfogom ismerni. Édesapám, aki korábban szerette már az opera zenéket, nagyon megörűlt a tervemnek. Felajánlotta, hogy majd ad instrukciókat, hogy mit érdemes megnézni. Eléggé neveletlenűl, de visszautasítottam a segítségét. Én akartam eldönteni, hogy mi az amit szeretek. Nem véletlen talán, hogy a két kedvencem aztán a Faust és az André Chénier lettek. Nem a legkönnyebb operák, az biztos. Szépen sorba ismertem meg az operákat, énekeseket, karmestereket (hazaiakat, és külföldieket egyformán)

A Faustban  Valentínt alakította abban az időben Miller Lajos, aki pályája csúcsán volt. Nagyon népszerű volt itthon, és rendkívűl sokat járt kűlföldön. A Scálában, a MET-ben és más nagy operaházakban.

18. Miller Lajosról készűlt portré szobromról

Az egyik Faust előadás, annyira hatalma alá kerített, hogy másnap otthon elkezdtem agyagból mintázni, persze emlékezetből Miller Lajos fejét. Egy idő után rájöttem, hogy hiába a nagy lelkesedés, de legalább egy fotó kéne, aminek a segítségével alakíthatnám az arcot. Ne feledjük, akkor nem volt még internet ahol ezernyi fotó van fent. ( Ami egyes esetekben ártalmas is lehet a képzőművészettel bíbelődöknek, de sok esetben nagyon káros is lehet.)Mit volt, mit tenni írtam egy levelet az Operaházba Miller művészúrnak, amiben leírtam, hogy egy kis éretlen zöld fülű művész palánta vagyok, és van egy nagy elhatározásom, hogy készítek róla egy portré szobrot. ezért legyen kedves küldjön nekem egy fotót magáról. A levelemre hamar válasz érkezett. " Kedves Gizella! Köszönöm, hogy rólam készít szobrot. Küldök két fotót, és hívni fogom majd telefonon, hogy megbeszéljünk egy találkozót. Szeretettel Üdvözlöm: Miller Lajos"

Mostmár aztán dolgozhattam a két kép láttán, volt mit átalakítani. Egy nap csengett a telefon , Miller  volt az. Nagyon kedvesen meghívott hozzájuk, egy szermélyes találkozásra, persze szobrostól. 

Emlékszem a szomszéd bácsi vitt fel Millerék rózsadombi, Baba utcai házához. Félve, de tele izgalommal vártam a találkozást. Az  ajtón túl hallottam máris a hangját. Egy kedves, nagyon mosolygós ember állt az ajtóba. A baj csak az volt, hogy nyomokban sem hasonlított az én szobromra. Igen, Ő volt az eleven valóság , a szobrom, pedig az én képzeletem szüleménye. Köszönő viszonyba sem voltak egymással. Bizonyára sokan elküldtek volna akkor a fészkesbe, de Miller megértő volt irányomba. Megigérte, hogy amikor Magyarországon van, és az Operába megy próbára, akkor szívesen feljön hozzánk egy-egy órára modelt űlni. Olyan segítség volt ez amire gondolni sem mertem.

Ahányszor Miller Lajos jött az Operaházba próbálni, mindig csengett nálam a telefon: - Gizi! Otthon van. Feljönnék. Gyakran jött vele a mai népszerű színész Miller Zoltán, a fia. Zoli akkor még kisgyermek volt. Családon belűl Dínónak becézték őt. Néhány éve találkoztam, Miller Lajossal.

- Tudja Gizi, nekem ő mindig Dínó marad, a kisfiam.- mondta a már nem túl fiatal művész.

Vissza a szoborhoz. nem csak a személyes találkozások voltak nagy élmények.  Lajos attól függően, hogy mennyi ideje volt. 1-2-3 órát is fent volt. Űlt, beszélgettünk. Sokat beszélgettünk. Ez az a kor volt, amikor az Operaház színpadán rajta kívűl pl. Sass Szílvia, B. Nagy János, Kelen Péter, Polgár László, Gregor József. 

Abban az időben mutatták be, egy egészen új elképzelés szerint a Bánk Bánt is. Millerre  Tiborcz szerepét osztották. az amúgy mindig fess kiállású énekes, azt hiszem nehezen tudta elviselni a szegény jobbágy külső megjelenését. Nekem nagyon nagy élmény volt, ahogy beszélgetés közben fölugrált, elénekelvén, egy -egy részt az operából. Édesanyám, akivel az opera zenét én ismertettem meg, boldogan élvezte ezeket az alkalmakat. Üldögélt és dúdólt közben . Ez igazi nagy élmény volt.

A szobor 1980-ban készűlt el. Miller Lajos abban az évben kapott Kossuth díjat. ( Akkor teljesítményért adták a Kossuth díjat. )

Egy pici történet ehhez.  Miller Kossuth díja nemcsak örömet szerzett nekem, de egyben felértékelte a kapcsolatomat a művész úrral. Boldogan meséltem kolleganőimnek, hogy az akit én minzáztam , Kossuth díjat kapott. Volt egy aranyos, kedves, de kicsit butácska kolleganőm. Egyszer csak arra lépek be a műhelybe, hogy Rózsika a következőt mondja a többieknek: - " Nagyon jól sikerűlhetett Gizike szobra, ha Kossuth díjat kapott érte. "  Így néhány percre Kossuth díjjas lett, életem egyetlen portré szobra. A szobor fotója a honlapom, kezdő oldalán van.

Egy fájó emlék is fűződik Miller Lajoshoz.  1982 őszén Édesanyám súlyos vese műtét után haldoklott a kórházban. Ő a mindenem volt. Nem akartam elhinni, elfogadni a fájó tényt, azt , hogy Ő távozni készűl. Miller Lajos nagyon kedvelte az édesanyámat, érezte  ő is benne azt a mérhetetlen emberséget, amilyen az édesanyám volt. Amikor már minden remény fogytán volt, levélben kértem a művészurat egy kegyes hazugságra. Arra kértem írjon egy levelet nekem amit betudok vinni a kórházba. Ami éltetheti a reményt édesanyámban, hogy nincs itt a vég. Nagyon gyorsan megjött a levél. A levélben Lajos a többek közt 3 előadást jelőlt meg azzal, hogy bízik abban hogy azok valamelyikét már megfogja tudni nézni az Operaházban édesanyám. Az utolsó egy november 19.-i Trubadúr előadás volt, amelyben Miller Lúna grófot énekelte.

Amikor a levelet bevittem a kórházba, akkor édesanyám még észnél volt. Később ugyanis éber kómába esett. Ahogy elolvasta a levelet, láttam rajta, hogy még bízik. 

"Talán a novemberi Trubadúrt már megtudom nézni." - mondta. November 19.-én hajnalban örökre távozott. Nem várta meg a Trubadúrt.

Miller Lajos a nyugálományba vonulása után elkezdett festeni, nagy örömmel fest úgy tudom üvegképeket.

19. Ismét a távozás hímes mezejére lépek

Egy napon, dél körűl szólt a telefon csengője. Én voltam legközelebb hozzá, hát felvettem. 

- Lele Dezső vagyok a Magyar Televízió díszletgyártó üzemének igazgatója. Tudom, nem tud beszélni könnyen, ezért csak igennel, vagy nemmel válaszoljon. Van egy megrendelésünk, egy bábfilm, amihez az ön tudására lenne szükségünk. Volna e kedve eljönni hozzánk dolgozni, ide a Bojtár utcába?

Mivel akkor már nagyon kezdet elegem lenni a népfőiskolát végzett birkapásztor főnököm hadjárataiból, azonnal igent mondtam.

Másnap reggel már elő volt készítve a felmondó levelem, amikor a főnöknőm borítékokkal érkezett. Váratlanul, korán reggel.  Jutalmakat osztott szét. Kicsit zavarba jöttem, majd fogtam a boritékomat és a felmondó levelemet, és lementem az igazgatóhoz. Közöltem, hogy mivel én aznap fel akarok mondani, szeretném visszaadni a jutalmamat. Osszák szét a kollégáim közt.

-  Gizike! Ezt a pénzt nem a jövőbeli munkájáért adtuk, hanem az eddigi munkájáért. Fogadja el, ez magának jár.

Egy kis vita után, végül is elfogadtam a pénzt, és egyben felmondtam. Néhány hét  a Bojtár utcai Díszletgyártó üzemben kezdtem  új  életet. De ez egy újabb fejezet.

20. Az életem a Magyar Televízió volt

A hely, ahova Lele Dezső hívott, az a Makett műhely volt. Eléggé az Isten háta mögött a Bojtár utcában volt a Magyar Televízió Díszletgyártó Üzeme. Belegondólva a mai műsorokba, joggal lehet kérdezni, hogy miért volt rá szükség. Nos azért mert akkor készűltek filmek, vetélkedők, show műsorok, amiknél fontos volt a látvány. A magyar filmeket az MTV  műhelyeiben, illetve a Filmgyár bizonyos műhelyeiben gyártottuk.

A Díszletgyártó üzem épülete, lapos tetős, csupa üveg épület volt. Már májustól nem lehetett meglenni , sem a lépcsőházban, sem az egész épületben. több szinten volt az épület elosztása. A nagy műhelyek asztalos, kárpitos, lakatos, festő terem, makett műhely, ezek a földszinten voltak, széles folyosókkal, ahol ha kellett szintén lehetett dolgozni. Fentebb voltak irodák, báb műhely, grafika, animáció, mégfeljebb pedig a szállítási főosztály volt. Innen irányították a Magyar Televízió autóparkját.

Én a makettműhelybe kerűltem. Igen, itt már fontos volt a szobrász szakképzettségem. az pedig, hogy miért lettem áthívva a Központi Műteremből, az nem más volt mint maga Süsüke, illetve az Ő virágai miatt.

A film díszlettervezője Lévai Sándor volt. Mivel Süsü nagyon szerette a virágokat, ezért Sanyi a fejébe vette, hogy olyan valaki kell aki élethű virágokat tud készíteni. Példáúl tátikát, ami valóban tud tátogni. Én pedig megcsináltam a kívánságára.

Az eredetileg szerb rádiójátékhoz Csukás istván írt forgatókönyvet. A rendező Szabó  Attila  lett, míg a díszlet tervező Lévai Sándor lett. Amikor először beléptem a makett műhelybe, izgalmas kép fogadott.

Lévay Sándor és a Süsü kedvéért szegődtem az MTV-hez. 

A Dörmögőék kalandjait is mi csináltuk.

Soha nem bántam meg. Egészen más követelményei voltak a képernyőnek, mint a több méter távolságban levő színpadnak. Kicsit nehéz volt az átálás, hiszen a képernyő sokkal részletesebb kidolgozást kívánt. sanyinak sokat dolgoztunk, különféle bábfilmekben.  A tv filmekhez készűlt díszletek is nálunk készűltek, leggyakrabban hungarocellből.

Egy emlékezetes munka volt egy jégszobor. Megmintázva, szilikongumival leöntve, majd abba készűlt a jészobor.

Egy másik kedves munkám, a régi munkáim közt levő selyem bagoly, ami szintén a makett műhelyhez kapcsolódik. Egy cillinder tetejére rendelt valaki egy élethű Uhut. A madár alapja keményített filc volt, amire darabonként dolgoztam rá, apró, keményített, megformált és egyenként kézzel festett színes tollakat. A csőre és a karmai formázott szeparátor lemez volt, míg a lábait úgy oldottam meg, hogy drótvázat bebandázsoltam spárgával.. Végűl , valóban élethű lett a madár.

Nagyon kellemes körülbelűl azonos korú társaság dolgozott együtt, a makett műhelybe és a bábműhelybe is. Kicsit őrültek voltunk mindahányan, a munka örűltje is. Főnököm, életem legjobb főnöke Zsengellér Miklós volt. Ő , a mai napig is összetartja valamilyen szinten ezt a kis alkotó közősséget, bár a sorsom úgy hozta, hogy utána még jónéhány évig más területen dolgoztam, de a mai napig makettosnak vallom magamat, és büszke vagyok, hogy valaha velük együtt dolgozhattam.

Tisztelettel emlékezem Wegenaszt Róbertre díszlettervezőre  is, a makettműhelybeli éveimből. Furcsa véletlenvolt, hogy 2007 ben egy ingatlanképző iskolában, pont az Ő lánya űlt mellém. Amikor az első percekben kiderűlt, hogy tv-től jól ismertem az édesapját, onnantól kezdve barátok lettünk, s vagyunk ma is.

Rajnai András filmjéhez is sok munkát készítettünk. Egyszer egy buszon utaztam be a székházhoz Rajnai Andrással és a kivitelezőjével. A hátam mögött űltek.Elég hangosan beszélgettek. Valamiféle 3D-s és digitális technikáról beszéltek. Meg számítástechnikáról.

- "Néhány év és nem lesz szükség díszletekre. Ezekkel a technikákkal mindent megfogunk tudni oldani"- mondta Rajnai. Bevallom kissé megréműltem attól amit hallottam. Az viszont biztos, hogy a mai napig nem foglalta el a látványok helyét a filmgyártásban az új technika. Csupán... megszűnt a filmgyártás.

21. Alfonsó

Alfonsó a legcsodálatosabb színész, artista, illetve bohó volt. Bohóc a szó nemes értelmében. Alfonsó tréfái olyan komolyak tudtak lenni tartalmukban hogy, gyakran megrígattak.

Alfonsó egy show műsorra, talán a saját show műsorára készűlt, ahhoz pedig szűség volt egy olyan helyre mint amilyen a makett műhely volt. Egy este ott forgattak. Elötte néhány nappal , megjelent Alfonsó a stábbal a díszletgyártó folyosóján. Sztár volt, igazi sztár ahogy végig vonúlt a folyosón. Minden érdekelte. Mindenkihez volt, pár jó szava.

"Azt akarom, hogy akár lehunyjátok a szemeteket, és befelé néztek, akár nyitott szemmel indultok el ebben a végzete felé tántorgó, tébolyult világban, a bohóc mindig ott legyen bennetek! " /Müller Péter /

22. Egyszer minden jó véget ér

Egy szép nap furcsa sebek jelentek meg a kezemen. Orvostól, orvoshoz  jártam. Sajnos a bőrgyógyászat nem a helyzet magaslatán állt, és gondolom, hogy nem áll, ma sem. Nem találták a betegség okát. Ötleteket adtak, de semmi nem változtatott a dolgon. A gyógykezelésben végűl is eljutottam az Országos Munkaegészségügyi Intézethez. Ők kiszálltak a tv- hez, és megállapították azt, hogy a hungarocell olvasztása közben olyan gáz keletkezik ami valószínűleg ezt az allergiát okozza. Vélemény: Vagy menjek el a TV-től, vagy valami más területre kell mennem tv-n belűl dolgozni.

Ezzel megpecsételődött a makettos  létezésem. Kapóra jött, hogy a belvárosban levő varrodában, éppen egy olyan műhelyt akartak létrehozni, ahol mint színházi fejdísz készítő, mint makett készítő, mint szobrász és mint művirág készítő dolgozhattam. Igen, de hungarocell gőz nélkűl. Fél év alatt aztán rendbe jött a kezem.

Végezetűl egy fotó. 2019 év elejéről. Zsengellér Miki az idén is újra egy asztalhoz ültette  a régi makettműhely dolgozóit.

Ezzel véget ért egy 3 éves fejezete az életemnek. Egy barátom azt mondta az utolsó napomon a makettműhelyben: 

" Ha te itt hagyod a művészetet, azért hogy masamód legyél, akkor mától kezdve nem ismerlek." Soha nem értette meg, és nem fogadta el, azt hogy van amikor egy egészségügyi gond, egy perc alatt a feje tetejére állít mindent. Ígyhát elvesztettem egy barátot.

Így aztán helyileg sokkal közelebb kerültem a Magyar Televízió székházához is, mivel a Hold utcai bérelt templom lett a következő munkahelyem. A Szabadság tér közelsége számtalan új ismerőst hozott az életembe.

Nem én lennék, ha nem említeném meg közülük a legkedvesebbet, Lugosi Gábort. Emlékét síromig fogom őrizni.

De ha már a Szabadság térről beszélek, akkor pár szót szeretnék írni a hajdani Tőzsde palota épületéről, és néhány MTV elnökről.

A Budapest V. kerületében, a Szabadság téren elhelyezkedő Tőzsdepalota 1902 és 1907 között épült Alpár Ignác tervei szerint (akárcsak a tér túloldalán fekvő Magyar Nemzeti Bank székháza), a korabeli Európa egyik legnagyobb épületeként. 1948-as megszüntetéséig működött benne a Pesti értéktőzsde, majd a Lenin Intézet, a Magyar Technika háza, 1955-től pedig a Magyar Televízió székházaként funkcionált.

Ha a MTV elnökeiről írok, akkor csak néhányról szeretnék, hiszen elég nagy jövés menés volt a hajdani Tőzsdepalota elnöki szobájában. Konkrétan Nagy Richárdról, dr. Hankiss Elemérről , és Horváth Ádámról szeretnék írni. Bár nem szeretnék , de mégis muszály Szabó László Zsoltról is írni. Szabóról mondhatjuk, hogy  igazán neki kellett szétverni az MTV-t.

23. Nagy Richárd MTV elnök

Amikor 1980-ban a TV-be kerültem, akkor Nagy Richárd  volt az elnök. Sokan a régi, de már nem tv-sek úgy emlékeznek vissza rá, hogy igazán az Ő elnöksége alatt lehetett  dolgozni, sokat dolgozni a Magyar Televíziónál. Erre maximálisan így gondolok én is. Az elnök úr  maximálisan megteremtett minden körülményt ahhoz , hogy a televízió az Ő elnöksége alatt ( közel 10 év ) nyereséges intézménnyé vált.

Amikor kinevezték elnöknek felmérte, feltérképezte a székház épületét, majd rövid időn belül további 43 épületre szerzett vásárlással, cserével, bérléssel. Így pl a Hold utcai templomot is bérelte az MTV, ott korszerű varrodát és hatalmas ruharaktárt alakíttatott ki.Minden tevékenységet a műsorkészítés szolgálatába állított. A közönség tájékoztatása, színvonalas szórakoztatása, oktatása-nevelése volt a korszak alapelve. Ennek érdekében megszigorította a műsor átvétel rendjét.

" Nagy Richárd elhivatott pártkáderként került le a tévébe és igazi televíziósként küldték el innen.

Bele is rokkant, amikor elvették kedves televízióját - a tévé is megrokkant - utána igazán alkalmas vezetőre emlékszik valaki?

A lényege a nagyrichárdi korszaknak az volt, hogy volt hatalma pénzt kicsikarni a tévé számára, s Ő a pénzt műsorok, stúdiók, jó minőségű berendezések vásárlására költötte.!... Gyönyörű terveit az új székházról, ami akkor még a Nemzeti Bankkal szemben /a mostani bakncentrum helyén / épült volna - már nem engedték megvalósítani, akkor már fentebb félni kezdtek a televízió hatalmától...

Nagy Richárd megvédte munkatársait. A tévét nem engedte alárendelt intézményként kezelni. "Leszólni lehet, de átszólni nem!" - volt a kedvenc mondása. Azaz egy pártközponti osztályvezető, vagy ipari, mezőgazdasági kombinát vezetője ne üzenjen... 

Tisztelte azokat, akik a műsorokat készítették, és nem tisztelte a főnökséget. Szerette a "gyerünk! csináljuk!" elszántságot, a szenvedélyes és kevés beszédű embereket, a locsogást utálta, a seggnyalást is" 

/ Takács Vera vissza emlékezése Nagy Richárdra/

Nagy Richárd volt az igazi elnökünk. Építette a televízió szerkezetét, és nem rombolta. Színvonalas gyermek, tudományos, sport , szórakoztató  és politikai műsor készűlt akkoriban. Kiválló, a szakmájukat egyedi módon ismerő munkatársakkal készűltek ezek a műsorok. rendkívűl sok filmmel együtt. Lehet azt mondani, hogy anyagi helyzetre hivatkozva, ma már tökéletesen tönkre tették a televíziózást. Mindent amit Nagy Richárd megteremtett. A legfontosabb, hogy a szekemberek, már régen hiányoznak .

Időről, időre mindig felmerűlt a későbbi elnökök idején, hogy az MTV vesztességes, ezért embereket kell elkűldeni. Azok az elnökök akik ilyen ötlettel álltak elő, valahogy  mégiscsak eltűntek. Mi pedig maradtunk. Jöttek , mentek a legkülönfélébb "pártkatonák" de valahogy mindegyikről kiderűlt, hogy csak tovább rohasztja a valaha szebb napokat élt Magyar Televíziót.

Amikor a TV-hez kerűltem, dicsőség volt  ott dolgozni. Csak kapcsolat útján lehetett bekerűlni az álományba. Voltak külsős, és belsős munkatársak. A külsősöket produkciókhoz szerződtették, míg a belsősök, azok főállású tv-sek voltak. Én viszonylag hamar , belsős munkatárssá lettem. Hiszen legtöbbször, bizonyos próbaidőként volt valaki kűlsős. Aztán ha bevált a munkája, akkor belsőssé lett.  Nem feltétlen járt  fizetés emeléssel, csupán a bizonytalanság szűnt meg. Ha a fizetést említettem... Nem volt rossz fizetésünk, Nagy Richárd elnöksége idején. Dolgozni is  lehetett, és jártunkba keltünkbe egyfajta rang volt, ha bárhol kiderűlt, hogy tv-s vagyok. Ajtók nyíltak meg elöttünk.

Aztán ahogy az évek teltek ez az elismertség megszűnt, és a fizetésünket is érezhetően kezdték vissza nyomni. Mire Szabó László Zsolt lett az elnök , addigra bizony elég vacak fizetésünk volt, ami aztán a végkielégítéseknél nem volt mindegy.

Volt, jól működő KISZ és szocialista brigád mozgalom. Egyetlen érdemük ezeknek a szervezeteknek az volt, hogy jól működő társadalmi élet volt . Szükség is volt erre, mert sok helyen voltunk, és sokan

24. dr. Hankiss Elemér tv elnök

1990 augusztusában a sok pártkatona után, egy friss szemléletű nagytudású ember kerűlt a Televízió élére. Hankiss Elemér. Ő , az első bemutatkozó beszéde alkalmával hivatkozott arra, hogy nem ért a televíziózáshoz, de igyekszik elsajátítani. Egy biztos, hogy Hankiss Elemér idején újra lehetett  dolgozni. Hankiss Elemér, azt szerette volna elérni, ha a korábban már teljesen el pártosodott műsorgyártásról, letudta volna bontani a pártállamiság jellemzőit, és sikerűlt volna egy demokratikus televíziót létrehozni.

Ennek érdekében az MTV valamennyi területét végig járta, beszélgetett a dolgozókkal, és a főnökökkel. Mit is kéne csinálni, mit lehetne csinálni. Végűl, nem tudott megbírkózni bizonyos politikai erőkkel, és feladta a harcot. Erre a honlapra nem lehet videót belinkelni, ezért ajánlom, hogy keressék meg a You Tuben a 

 "Meghallgatás/ Hankiss Elemér-1992 június 17 " című videót. Ez az a meghallgatás, ahol az új kormánypárt mindenen átlépve egy meghallgatáson próbálta rábizonyítani Hankiss Elemérre, hogy alkalmatlan Tv. elnöknek. Hankiss érvelései lenyűgözőek. 1993 január 1. -ig volt a TV elnöke. Sokan megsirattuk amikor elment. Frissességet hozott a Tőzsdepalota falai közé.

25. Horváth Ádám MTV elnök

Kicsit nehéz szívvel írok Horváth Ádámról. Éppen ma távozott erről a világról 89. évesen. Horváth Ádám, nem egyszerűen egy rendező volt a tv-ből. Az ő személye mindig meghatározó volt. Karakán, őszinte és becsületes. A kisujjába volt az egész tv-s szakma. talán ezért is volt olyan nagy a várakozás bennünk amikor hallottuk, hogy Ádám elvállalta a tv elnökségét. Sajnos mindösszesen másfél évig bírta, utána lemondott, Az ok, az volt hogy nem tudta elviselni, hogy a különféle pártok megpróbáltak rátelepedni a tv világára. Ehhez nem volt hajlandó asszisztálni .

Horváth Ádám, a már egyre kevesebb Sztehló gyerekek egyike volt. A Gaudiopolis gyermek állam első kúltusz minisztere volt. Erről Horváth Ádám így írt:

""...Ezzel egyidejűleg úgy döntött, hogy iskola is kellene. Ennyi gyerekhez iskolát is kell alapítani. Ez egy következő fokozat volt. Hárman mentünk el Keveházi miniszterelnök úr, Weingrober István és jómagam. Be voltunk jelentve Veres Péter építési miniszterhez, de nem ő fogadott, hanem Bierbauer Virgil, államtitkár, Elmondtuk, hogy iskolát szeretnénk építeni. 30 ezer forintot kaptunk."

"...Aztán futballpályát építtetett velünk, hogy lehessen hol játszani. Aztán jött a Fiúk városa című film alapján a Gaudiopolis ötlete és a Keveházi lett az első miniszterelnök, én meg voltam az első kultuszminiszter. És összehívta a Szőke Balázs államelnökkel a minisztertanácsot és eldöntöttük, hogy mik a feladatok."

"...Sztehlo minden vasárnap az intézetben istentiszteletet tartott nekünk, amin nem volt kötelező megjelenni, mégis ott voltunk. Oda elmentek a zsidó fiúk, a katolikusok, a protestánsok, én is ott voltam, minden alkalommal.

"Soha nem volt kegyes a beszéde, minden alkalommal sugárzóan praktikus, bölcs, tanácsadó volt. Mindenfajta véleményt tolerált, persze volt, akivel vitatkozott. Volt, akit meggyőzött, volt, akit nem sikerült. Haragot nem ismert. - Mindig, amikor bajban vagyok, ennek az áldásnak az utolsó szavai jutnak az eszembe: Fordítsa az Úr az ő szent orcáját tefeléd és adjon tenéked békességet!"

26. Szabó László Zsolt MTV elnök

A Magyar Televíziónál, az utolsó elnőkünk Szabó László Zsolt volt. Őt 1999-ben helyezték a TV élére. Bájos megbízatása volt az uralkodó kormánytól. Mégpedig a Televízió szétverése, gátlástalanúl a szakemberek elküldése. A televíziózás , bármely területén , olyan szakemberek dolgoztak, akik tudásukat nagyon sok évi munkával szerezték meg. Minden munka , több  tudás. Szabó László Zsolt felbecsűlhetetlen értéket rombolt szét döntésével. Az Ő nevéhez fűződött, hogy 1500 ember, egyik napról a másikra úgy rakott elbocsátási listára, hogy ha akkor nem szól neki valaki az utolsó percben akkor azon a hétvégén már nem lett volna adás a tv-ben. Ugyanis a teljes műszaki gárda rajta volt a listán. Fogalma nem volt kiket kűld el, azt sem tudta, hogy azok az emberek milyen pótolhatatlanok a filmgyártásban. 2 évig volt a tv élén. Az alatt teljesen sikerűlt szétvernie a Magyar Televizíót.

A Magyar Televízió minden területén olyan emberek dolgoztak akiknek a szakmai tudása pótolhatatlan volt. Sehol nem tanítják. Érdemei elismerése mellett, ennyi talán éppen elég erről az emberről.

27. Majdnem gazdag lettem

Korábban már beszéltem Hegedűs László festőművészről. 1920 -ban született. 

 Édesapám barátja volt Ő is.  Laci bácsi  csodálatos ember volt. Egy barátja meghalt 1956-ban. A felesége és kis gyermeke maradt magára, árván. Laci bácsi egész életében gondoskodott az özvegyről, gyermekét pedig felnevelte sajátjaként. Ilyen ember volt Laci bácsi. 

1980 környékén, rövid ideig abban a kitüntetésben lehetett részem, hogy Laci bácsi festeni tanított. A magam módján, szépen kenegettem a festéket.

"- Ezért nem érdemes festeni. Erre ott a fényképezőgép. " mondta Laci bácsi. Próbált megtanítani valami olyanra amihez igazán ő értett, hiszen csodás képei voltak. Talán impresszionista képek. Az ő képein nem voltak unalmas részek. 

Egy dolog bántott igazán, de nem is értettem, hiszen a művész sok évvel volt nálam idősebb. Minden alkalommal a festés oktatásra vagy virágot, vagy csokoládét hozott nekem. nem értettem, és figyelmen kívűl hagytam. Hálás voltam neki azért a tudásért amit kaptam tőle. Most amikor újra elkezdtem festeni, immáron nem olajjal, hanem acryllal, most minden képemen érzem azt a valamit, azt a pluszt amit Laci bácsitól kaptam. Azt a pluszt ami az Ő alkotásaira olyan jellemző volt.

Eltelt néhány év. Édesapámnak egy kerek születésnapi dátuma volt. Mivel  Édesanyám halála nagyon megrázta őt, szerettem volna kicsit felvidítani. A születésnapra összehívtam a barátait és tanítványait, közte Laci bácsit is. Én néhány napon múlva Párizsba  készúltem egy társasutazásra.

A születésnap jól telt el. Nem vettem észre, de az is lehet hogy nem  akartam észre  venni, hogy Laci bácsi egész este különös figyelmet szentelt felém. Maradt hátra egy fotó, amiről teljesen egy értelmű, hogy az idős művész / aki mellesleg világhírű volt/ egész este mérhetetlen szeretettel volt körülöttem. Nekem ez eszembe se jutott. Egész este sokat beszéltem az elkövetkezendő párizsi utazásomról. 

Másnap a munkahelyemen , éppen ebédelni voltam. ahogy vissza értem a folyosón ott űlt Laci bácsi. feltünően csinosan kiöltözve. Virágot is hozott. Én azonban még akkor sem gondoltam semmire.

" Arra kérem, hogy legyen a feleségem. Én öreg vagyok, beteg is. Hamar megfogok halni. Olyan vagyon hagyok magára, hogy egész életében nem lesz gondja. Most pedig elmegyek és lefoglalok szállást Párizsba 2 hétre"- mondta az idős mester.

Neee !- szakadt ki belőlem. Én már befizettem egy társasutazásra, és én azzal akarok menni, a saját pénzemből. Nem akarok, sem magához, sem máshoz férjhez menni. Szó se lehet róla.

Ez után, volt még néhány próbálkozása, de hiába. Nem abból a fából faragtak, hogy pénzért  egy nálam sok-sok évvel idősebb ember "szerelmét" házasságát elfogadjam. Laci bácsi hajthatatlan volt. Apám közbe léphetett volna, de nem tette, így hát nekem kellett megtenni a kínos lépést.  Sajnos  "face to face" nem voltam rá képes. Tudtam, hogy egyetlen módja van annak , hogy megszabadúljak a számomra egyre kinosabb tehertől, ha megbántom. Megbántani  egy nagyon jó embert... nem volt könnyű, de muszály volt. Őszintén tisztességesen leírtam neki, hogy miért nem akarok tőle semmit. Lódítottam a levél végén ráfogtam valakire, akit Ő is ismert, hogy abba vagyok szerelmes. 

- " Mit akar  maga attól az embertől? Én egész életére dúsgazdaggá tenném"- kérdezte telefonon.

Soha többet nem hallottam. egy éven belűl elajándékozta az összes gyönyörű képét egy múzeumnak,  Ő maga pedig vissza költözött Ausztráliába. Soha többet nem hallottam róla semmit. Azt, hogy visszaköltözött Melbourne-ba, az interneten olvastam róla.

Így aztán , csóró maradtam egy életre, de nem köptem szembe magam, hogy valakihez a pénze miatt mentem volna hozzá.

28. Amikor a tű is elgörbűlt a kezembe

Ott hagytam abba a televíziós pályafutásomat, hogy egy váratlan alergiás bőrbetegség miatt ott hagytam a Makett műhelyt, és bementem a belvárosba színházi kalaposnak. Sok mindent tanúltam addig, de ez a szakma addig messze elkerűlt. A Magyar Televízió akart akkor csinálni egy kalapos műhelyt. Két oka is volt ennek. 1. Akkoriba a művészeti területeket fejlesztették, és nem rombolták. 2. Rengeteg korhű film készűlt a TV-ben, és a Filmgyárban, azokba pedig rengeteg fejre való kellett. Volt egy idős néni, Somogyi Gizi néni. Régen az Operaháznak volt a kalaposa. hozzá "iskolázott be"  a Magyar Televízió. Hárman jártunk Gizi nénihez. Én kezdetben annyira görcsösen vartam, hogy a tűk egyre másra görbűltek el a kezembe. ez a drága, pici , görnyedt hátú néni mérhetetlen türelemmel tanítgatott a kalapos szakma csínjára - binjára. tanított bennünket és közben folyamatosan mesélt. Operaházi és színházi történeteket. Ma már talán nincs is aki annyit tudna mesélni, a nála tanuló "kisinasoknak" 

Mesélt Makai Péterről, Szinetár Miklósról, Vámos Miklósról, stb. Rengeteg tervezőről, rendezőről, énekesről, és színészről mesélt. Bizony közel a 80 hoz , egy színházi embernek rengeteg ismeretség kijut.

Gizi néni meséinek közepén, mindig az Operaház világa volt.

Mivel a színházi munka olyan, hogy minden munka egy új kihívás, ezért egy ilyen botcsinálta kalapos mint én , bizony gyakran szorúlt tanácsra. Ilyenkor egy telefon volt, és máris mehettem Gizi nénihez a Jókai utcai pici lakásába. Kézségesen segített mindenbe, és mindent elmagyarázott, ez a csöp kis jótündér.

Gizi néni mindenre tudott megoldást. Cilinder formát nem nagyon lehetett kapni. Viszont a színházakba gyakran kértek cilindereket. Gizi néni, nem ismert lehetetlent. Egy lábas, és egy fül nélküli fedővel mindent megoldott.

Nagyon sokat segített Gizi néni, bár egyre ritkábban jártam hozzá, hisz hallottam, hogy betegeskedik. Egy napon a főnöknőm, jött be a kalapos műhelyünkbe.

- Gizi menj el Gizi nénihez. Nagyon rossz állapotban van, megfog halni  és elakar tőled búcsúzni. Bevallom, nagyon fájó percek voltak ezek. Ám Gizi néni valami olyan csodálatos erővel lépett túl a fájdalmán, hogy irigylésre méltó volt. Tökéletesen leszámolt akkor már azzal, hogy elmegy.

A temetése utáni napon felhívott a lánya.

- Édesanyám, hagyott egy pár dolgot amit neked kell oda adnom, mondta.  Még aznap délután  , megérkezett hozzám, Gizi néni lánya. Egy nagyobb, és egy kisebb dobozzal. A nagyobba, szabásminták voltak, a kisebbe szerszámok. Aztán elmesélte a  kis Gizike, hogy az utolsó 2 hét arról szólt, hogy mindent átpakoltak a lakásba. Az utolsó szeget is, ahogy mondani szokás. Gizi néni, mindent gondosan végig nézet. 

" Ezt ide rakd, azt oda..." több embernek volt kis doboza ahova Gizi néni fáradhatatlanúl rakta a dolgokat. Majd amikor elkészűlt, azt mondta: " Rendben, mostmár meghalhatok."  Azon a hajnalon elment Gizi néni.

Soha nem hallottam azóta sem, hogy valaki ilyen méltósággal, az életét így átgondolva távozott volna erről a világról. Tudva, hogy már csak órái vannak, akkor is a mások megsegítése volt a célja. 

29. Tizenhét évig egy templomban dolgoztam

Igen 17 évig dolgoztam egy templomban a Hold utcában. Na nem valami templom szolgaként, hanem a német ajku református egyháztól bérelte a Magyar Televízió azt a templomot, amiért nem újongot olyan lelkese, az egyház a rendszerváltás idején. Elnéptelenedve üresen állt, és Nagy Richárdék kibérelték. Úgy tudom, hogy kezdetben szobrász műhely volt benne, majd a Jelmezkészító részleg kapott itt helyet. A földszinten volt egy varroda, próbatermekkel, és később a varrodához csatlakozott a kalapos műhely. Az emeleten, ahova ( templom ide, oda, de lifttel lehetett felmenni) kaptak helyet a jelmez raktárak és az ahhoz kapcsolódó egyébb műhelyek. Közel volt a Szabadság téri székházhoz, és az abban levő stúdióhoz.

Amikor én bekerűltem a Hold utcába, akkor még nagyon sok magyar film készűlt ezeknek a legnagyobb része a Magyar Televízióban készűlt. A Magyar Televízió megszünése után az M3 csatorna azokból a tv-s munkákból élt amiket hajdan, mi készítettünk. Az idei évben megszűnt a televízióban az M3, így a régi munkák is átköltöztek az internetre a Médiaklikk.hu csatornára. Persze, ha jobban belegondolok, ezeket a régi dolgokat inkább az idősebbek nézegették szívesen, azok pedig nem feltétlen net függők. Mindenesetre örűljünk, hogy valahol visszanézhetőek. Azért , ha úgy igazán belegondolok, ma már nem túl sok a magyar műsorkészítés, inkább csak hírek .

Ott tartottam, hogy a templomban szorgoskodtunk, a kalapos műhelyben. Hol 3-an, aztán pedig maradtunk ketten. Nem volt könnyű kihívás nekem aki 30 év körűl voltam. Egy nap felvettek a kalapos műhelybe egy fiatal lányt, Beát. Míg engem Gizi néni oktatott, addig Bea kalapos iskolába végzett, és az ország legelismertebb " kalapos királya " , Szuper Ottó tanította. Bizony kezdetben voltak össze ütközéseink, de aztán lassan össze csiszolódtunk. Bea negyon ügyes  lány volt, de picit többet gondólt arról, hogy neki milyen szerepe lesz a műhelybe. Összetűzésünkről van emlékem, de mivel Bea a mai napig is a szakmában dolgozik, ezért nem tartom korrektnek ezt elmesélni.

Szuper Ottóról azonban annyit szeretnék elmondani, hogy sok művész nagyon ragaszkodott Ottó munkájához, és személyéhez. Ezért aztán, nekünk nehéz volt betőrni a "piacra". A legnagyobbak ragszkodtak Ottó munkáihoz, Psota Irén, Honthy Hanna, Galambos Erzsi, Medveczky Ilona , a tervezők közűl Kemenes Fanny.t. 

Kemenes Fanny, példáúl a kalapos műhelyünk ajtaján be sem lépett. Amikor aztán a TV műhelyei megszüntek, Fannyval nekem nagyon jó munka kapcsolatom alakúlt ki. Sok évig dolgoztam neki, gyönyörű kalapokat készítettem az ő tervei nyomán.

Emlékezetesek voltak  a szilveszteri műsorok, a történelmi filmek, az Interoperett újévi műsorai és a Játék határok nélkűl vetélkedők. Csak néhányat említek meg, azok közűl a munkák közűl, amik a kezünk nyomán készűltek.

30. Interoperett

Az elmúlt napokban, Bécsben jártam. Ahogy barátnőmmel Bécs utcáit jártuk eszembe jutott Kovács József. Jövőre lesz 2020-ban, hogy 10 éve elment.

Hajdani feleségével, aki igazából " A Feleség" volt az életében, ketten teremtettek meg egy világot, az Interoperett világát. Amit szépnek és jónak találtak, azt adták át az operett rajongó magyar közönségnek.

Kovács Jóska, ahogy mindenki szólította, életének egyik legszebb időszaka volt, de nem csak neki, hanem feleségének, Anikónak is. 25 év boldog házasságot éltek együtt.

Anikót megkértem, hogy meséljen nekem ezekről az időkről. Mi akik dolgoztunk az Interoperett műsorain, nem sokat ismerhettünk arról a munkáról amit Anikó a többiekkel végzett. Ezért különösen érdekes a beszélgetés, Anikóval:

"- Hogyan indult az Interoperett? Kinek volt az ötlete?

• Jóska a graz-i operaház tagja volt és felkérést kapott nyárra Bécsbe, operett koncertekre. Ez a 8o-as években volt. Én többnyire vele mentem, hogy éjjel ne vezessen egyedül, s különben is mindig együtt voltunk.

Egyszer ültem a páholyban. Vendégeink is voltak. s eszembe jutott miért nem csináljuk ezt otthon, hiszen nincs nyáron ilyen jellegű program.

Még az autóban elmondtam, hogy mi az ötletem, de Jóskának nem tetszett. Félt, hogy belebukunk, Pár nap múlva hazajöttünk, újévre és kierőszakoltam, hogy menjünk be a Vigadóba és tudjuk meg, hogy egyáltalán van-e szabad helyük.

Hely volt. Elmondtuk, hogy első évben 36 alkalommal akarunk koncertezni - persze elájultak -, de én meg egyre lelkesebb voltam míg Jóska is megbarátkozott a gondolattal.

• Hogyan kezdődött a munka?
• Már az első szezonunk is szép siker volt, ekkor elkezdtem Jóskát szekálni, hogy csináljunk újévi gálát, január 1-én.
• Télen visszamentünk Grazba és készültünk az újévi koncertre. Már szinte minden egybe volt, a számok, a művészek, zenekar, terem stb, amikor bejelentkeztünk a TV ruharaktárába, gondoltuk a ruhákat majd onnan kölcsönözzük.

Amit láttunk az elborzasztó volt, csupa régi ócska rongy, nem egy gálakoncertre való, amit fél .TV csatornái közvetítenek.

Kijöttünk, Jóska mondta:

-Mama nem lesz újév.

• Gondolom, nem adtad fel?
• Hát nem. TV varrodát, a Jelmezkölcsönző varrodáját és Dani Ágit a József Attila Színházban kerestem meg. Megállapodtunk, hogy én tervezem a ruhákat, hozom az anyagokat és mindent amire szükség van, s , a. varrodák meg varrnak és az ügyes kezek, mint tied is készítik a fejdíszeket.

Hatalmas nagy munka volt, de mögöttem állt az üzletem, ami egy esküvői ruhakölcsönző volt, még az édesanyám csinálta és 40 évig mindent begyűjtöttünk, anyagokat díszítéseket stb, tehát nem a semmire ajánlottam fel.

• Mindenki nagyon lelkes volt, ahogy te is szeretettel és a legjobb tudása szerint dolgozott mindenki.

Az eredmény nem maradt el, gyönyörű volt minden, persze a későbbi években ez fokozódott, ez volt az életünk egyik legfontosabb része volt.

Most is nagy szeretettel ás hálával gondolok mindazokra, akik akkor segítettek, hogy sikerre tudjam vinni a vállalásomat.

1997-ben csináltam az utolsó újévi koncertet, mert a Jóisten mindent nem adhat, Elváltunk. Az álom véget ért."

Aztán 2010-ben Kovács József elhunyt. Én akkor egy kisebb operett társulattal voltam kapcsolatban. A szakma, csak nézett ki a fejéből.

Jó volt visszaemlékezni arra a sok szép munkára amit Beával ketten a pici kalapos műhelyben csinálhattunk Anikóéknak. Sajnos az óta a magyar operett játszás tönkrement. Ez már nem operett, amit most is játszanak az Operettszínházban. Először csak a dalok szövege változott meg, de mára , már mindent

31. Szekulesz Judit

Két igazán nagy léptékű munkánk volt az egyik a tv-s vetélkedő, a Játék határok nélkűl Szekulesz Judit tervei alapján, a másik pedig Kovács Mercédesz Anikó tervei, elképzelései alapján az Interoperett újévi koncert a Vigadó műsorába.

A Játék határok nélkül (rövidítve: JHN, franciául: Jeux sans frontières) egy televíziós show-műsor, amely Magyarországon az MTV-n volt látható 1993 és 1999 között. A játék elődje az Egyesült Királyságban népszerű It's A Knockout nevű műsor. 2013decemberétől az M3 csatorna ismételte a korábbi részeket.

A játék számos színesebbnél színesebb, összetett feladatot állított a részt vevő országok csapatai elé. A feladatok teljesítéséhez szükség volt az összehangolt csapatmunkára, a feladatok teljesítésének gondos megtervezésére, azaz a jó csapatszellemre, a józan gondolkodásra.

A jelmezek készítése is összehangolt csapat munka volt. A jelmezeket Szekulesz Judit a Magyar Televízió jelmeztervezője készítette, a ruhakivitelező  pedig Rhédey Katalin volt. Jól összeszokott páros  voltak ők, hiszen nem akkor dolgoztak először.

Kezdetben rendkívűl sok feladatunk volt a jelmezek, és a fejrevalók elkészítésével. Egyfajta monotonságot adott a munkának az, hogy csapatok fejdíszeit csináltuk. Ez pedig azt jelentette, hogy látványilag egyformának kellett lennie az egyes fejdíszeknek. Szekulesz Juditnak igencsak gazdag fantáziája volt, és mint aki akkor már sok-sok éve a szakmába volt, pontosan tudta , hogy mit akar. Szigorúan megkövetelte , hogy munkánk nyomán, pontosan azt kapja amit elképzelt. Ha nem azt kapta, vagy valaki elrontott valamit, azért nagyon haragos tudott lenni. Viszont akár néhány perc múlva úgy jött be a műhelybe, mintha misem történt volna. Velünk akik dolgoztunk neki, soha nem volt harag tartó.

Judit munkáiból néhány (Sajnos ezek korábbi munkái voltak Juditnak. Mi ezeken még nem dolgoztunk.)

Judit megkért egyszer, hogy az unokahuga születésnapjára csináljak egy kis kék autót. Nagyon rövid idő volt rá. Egy 50 cm-es hungarocell tömbből faragtam ki. Kerekeket csináltam neki. Amikor kész voltam lekasíroztam, megfestettem acryl festékkel, aranyos kis kacsintó szemekkel. Végűl felület kezeltem. A kocsi ülésére textíl tekercsek kerűltek, mivel az unokahugnak a textíl boltjába kellet reklámnak. A rendszámtáblán pedig az üzlet neve volt. Mivel nagyon kevés idő volt rá, ezért egész éjjel dolgoztam. Amikor Judit reggel megérkezett majd kiugrott a bőréből, annyira boldog volt, ahogy meglátta. A kis kék autó az Egyéb munkáim kép galériában található.

1984 áprilisában nyílt meg a Nyugati téri Skála Metró nagyárúház. Demján úr első plázája. A belső dekorációt szintén Judit tervei alapján készítettük. Jelzem, az akkor még egész más világ volt, gyümölcsök , zöldségek kelléknek valók nem nagyon voltak. Ha voltak is ordított róluk, hogy mű. Az én feladatom, sok sok élethű zöldség elkészítése volt . Az előbb említett képgalériában lehet látni, néhány zöldséget, gyümölcsöt ezek közűl. Jelzem a legjobban a káposzta sikerűlt. Hungarocell alapra anilinnal festett vászont rétegek kerűltek, ami olyan felület kezelést kapott, hogy tapintásra is meglepően hasonlított a valódi káposztához.

Ha itt tartunk, akkor hagy mondjam el, hogy egy más produkcióhoz mingonokat kellett  csinálnom. A technika ugyanaz volt. Hungarocell alap, kasírozva, festve és  végűl viasszal leöntve. Ami ahogy megdermedt tökéletesen adta vissza  a csokoládés sütemény felületének jellegét, ugyanez volt egy torta esetében is , ami olyan szép lett, hogy csak na.

Egy színháznak, egy előadásra hatalmas hidegtálakat kellett készíteni. sonkatekercs , casinó tojás, lazac szeletek, zöldségek , narancs, és citrom karikák voltak a tálakon, illetve egy más tálon sült csírke, egészbe, és darabokba. Ezeket a munkákat nagyon szerettem, mert minden darabja külön kihívás volt. Minden tudásomat hasznosítani kellett. Sajnos akkoriban nem fotóztam a munkáimat, így ezekről nem maradt fénykép. A legnehezebb az volt a hidegtálakban, hogy akkor még nem tudtam, hogy néz ki a lazac.  A technika ugyanaz volt. Hungarocell, azt lekasírozta, festettem, és felület kezeltem. A színek bizony itt egészen más ételt  varázsoltak elő. Csak egy leheletnyi szín különbség és a lazacnak készülő finomság párízsivá vált. Bizony kissé megküzdöttem vele, de végül is nagyon gusztusos lett. Ahogy vittem a nagy tálakat a közeli színházba, az emberek csak néztek. Ilyet színházi pályafutásom alatt sokszor megéltem.

32. Zeys-Angelidis Vaszilis barátsága

"A barát az a személy az életedben, aki melletted áll, és nem számít, mit mondasz, mit teszel, ő szeret téged, bármi történjék is. " /Részlet Doktor Addison c filmből/ 

Munka is , barátság is, zene is valamint 27 év. Én azt szeretném, ha ebből a zene lenne számára mindig fontos.

Ha azt mondom, hogy barát, akkor Angelidis Vasilis jut az eszembe róla. Ő az a barát, akivel ha 10 évig nem találkozok, akkor is ugyanott folytatódik a barátságunk, mint mikor utoljára láttuk egymást.

Az 1990-es évek elején a Toldi moziban görög filmhét volt, mert érdekelt a görög zene, hát vettem jegyet és megnéztem. Nagyon érdekes film volt. Más gondolkodás mint a mienk. A zene, az pedig lenyűgözött. Emlékeim szerint egy görög zenekarról szólt. Amikor ezt a filmet megnéztem, akkor már több napja figyeltem az utcánkban egy nyitásra kész éttermet, a " Picasso Point"-ot. 

Az ajtaján, egy A5-ös színes kis plakát volt, ami a megnyitót hírdette. Egy görög zenekar plakátja volt. Körülöttem  akkoriban mindig volt egy társaság. Egy ilyen estén nem is bírtam volna ki, hogy egyedűl üldögéljek ott. 10-en vagy 15-en mentünk a megnyitó estére ami fergeteges volt. 

Egy fiatal srác volt a dobnál, ő volt a zenekar vezetője, Stefanidu Janula pedig énekelt. Ahogy telt az este , egyre jobb hangulatú lett a társaságunk szünetbe oda jött az asztalunkhoz a fiatal srác, aki nemes egyszerűséggel csak Zeuszként mutatkozott be.

- Megkérdezhetem, a hölgyeket és urakat hogy érzik magukat? - Kezdte az ismerkedést a srác. Jócskán idősebbek voltunk nála. Ebből a kérdésből aztán barátság lett, talán egy életre szóló.

A társaság akikkel ott is együtt voltam, rendszeresen összejött, egy Váci úti klub helyiségbe. A kedves barátkozó fiú, és a jó hangulatú este következménye az lett, hogy elhatároztuk, meghívjuk a srácot a klubbunkba beszélgetni. A társaság férfi tagjai vállalták, hogy felhívják Vaszílt, de ez valahogy sehogy sem sikerűlt nekik. Panaszkodtak, hogy senki nem veszi fel a telefont. Én átvállaltam tőlük a szerepet, és küldtem  a srácnak egy levelet.  ( Ez még mobíltelefon és internet mentes világ volt.)

Egy - két nap múlva sok munkát vittem haza , amit éjszaka megkellett csinálnom reggelre. Igen, éjszaka. Ez egy olyan világ volt. Gyakran megesett, hogy  3-4 napig egyfolytában dolgoztam, max . egy-másfél órás alvással.

Ahogy haza értem, csak lepakoltam, és megszólalt a telefonunk. Apám vette fel a telefont, aki akkor már idős ember volt. csak ennyit hallottam:

- Mi a fene?- majd pedig azt mondta nekem: - Gyere Gizike egy fiatalember keres Téged és azt mondja, hogy Ő a Zeusz.

Még ma is eszembe jut apám elképedt arca, bizony jót derűltem rajta. Átvettem a telefont. Vaszilisz akkor sem hazuttolta meg magát. Ugyanaz a barátkozó ember volt, akit az étteremben megismertünk.

- Igaz, hogy te a Hajós utcába laksz? - Megse várva a választ mondta.- Felmehetnék kicsit beszélgetni hozzád?

- Persze, - mondtam neki. - Mikor?  

- Mondjuk most.- mi tagadás végigfutott rajtam, hogy jó és a munkával mi lesz. Sok gondolkodásra nem volt időm, hisz Vaszilisz a néhány házra levő étteremből  telefonált.  Pár perc múlva meg érkezett. Én azt gondoltam, hogy kiábrándult lesz, mert talán egy nálam sokkal fiatalabb lányra gondolt. Viszont szó sem volt ilyesmiről. Teát főztem, el teázgattunk, és órákig beszéltünk. Vaszíl elmesélte nekem, hogy milyen tervei vannak, s én megpróbáltam neki tanácsokat adni.  Eközben persze , időnként eszembe jutott a munkám. Na ebből egyetlen óra alvás sem lesz. Gondoltam én, de igyekeztem nem gondolni a munkára, mert a srác nagyon jó hangulatot teremtett. Vaszílka akkor is , és azóta is mindig felpörgetett. A fiatalos lendülete, a görög temperamentuma , a legnehezebb időszakban képes volt túl lendíteni.

Amíg ott volt, végig azon gondolkodtam, hogyan lehetne Vaszílt és görög zenekarát bevinni a Friderikusz showba. Azt lehetett tudni, hogy Fridi csillagászati összegeket kér a nála fellépőktől, hiszen nem kis rang volt bekerülni az ő műsorába. Azzal is tisztába voltam, hogy a srácnak nincs rá pénze, hogy le fizesse a fellépési lehetőséget. Ez azonban még fényévekre volt, hiszen azt sem tudtam, hogy lehet Fridit elérni. Megint maradt a levél. Leírtam Fridinek, hogy egy fantasztikus görög zenekart ismertem meg. Higgye el, hogy nem fog csalódni, ha rám hallgat. Leírtam neki, hogy én a Magyar Televízió munkatársa vagyok, és megadtam a munkahelyi telefonomat is. Két nap múlva csenet a telefon. Friderikusz asszisztens nője keresett. Azt kérdezte, hogyan lehet ezt a görög fiatalembert elérni, akit én ajánlottam. Megadtam Vaszíl telefonszámát. 

Pár nappal később Vaszílisz  jött ismét teázni. 

- Voltam ma a tv-ben, találkoztam Friderikusz Sándorral. az volt a kérdése, hogy mennyit fizetek nekik azért ha felléphetünk a műsorába. Én mondtam neki, hogy én ahhoz vagyok szokva, hogy nekünk fizetnek. Ezen úgy elvitatkoztunk. Végül abba maradtunk, hogy senki nem fizet a másiknak. Viszont Friderikusz fenntartja magának a jogot, hogy akkor keveri le a zenét amikor akarja.

Aztán lezajlott  a tv felvétel.  A Friderikusz felvétel azt gondolom meghatározó lett Zeys művészi pályafutásában.

 A felvétel elég rossz minőségben, de ma is fent van a You Tuben.

Közben, állandó közönsége lettem Zeyszék fellépéseinek. Vaszilisz örűlt annak, hogy a tv jelmez műhelyének közelében dolgozok. Jártában,  keltében be-bejött hozzám. Nagyon hamar megismerkedett a férfi szabásszal, aki egy nagyon tehetséges ember volt. ( Ma is egyike a legelismertebbeknek a szakmájukban.) Gábor olyan ember volt akkor, hogy ha fiatalemberbe megérezte a tehetséget, akkor amibe tudta segítette. 

időközben kiderűlt, hogy Angelidisz Vaszilisz és zenekara  meghívást kapott Dubaiba , hogy ott a Hilton szállodába zenéljenek. Ehhez azonban két váltás fellépő ruha kellett a zenekar tagjainak. Innentől kezdve izgalmas része kezdődött az életemnek. Vaszilisz időnként megjelent az autójával, és elindúltunk a városba. Hol egy raktárba görörög ruhákért mentünk, hol textíl boltba anyagokért mentünk, hol a város legkülönfélébb pontjaira mentünk, nem túl hosszú idő alatt. Az alapruhákat megvarták a varrodába neki, míg minden mást a ruhák zsinoros díszítését, sapkát,  ponponos cipőt, harisnyára rojtos díszt mindent mi csináltunk. Kati barátnőm, Bea kolleganőm, és én. A dolog kezdett egyre őrültebb lenni. Nappal a tv-s munka, este görög ruhák varrogatása. Azokon a napokon amikor a Hajós utcába játszottak, minden este lementünk Őket hallgatni, utána pedig reggelig folytattuk a munkát. Volt amikor Vaszilisz kétségbe esett. Félt , hogy nem leszünk kész a ruhákkal. Mondta is, hogy nem kéne lemenni, inkább dolgozzunk. Én elhajtottam, mondván, hogy nekünk az a szórakozás jár.

Az elkészűlt jelmezről, van egy-egy ruha, rajtam és a barátnőmön Katin. A fotó az egyéb munkáim közt található.

Apám aki már az idős emberek bezártságában élte életét, érezhetően egyre nehezebben tudta elviselni  Vaszilisz időnkénti megjelenését. Sok volt neki a fiatal , görög fiú harsánysága. Ami engem felpörgetett az édesapámat nagyon zavarta. Vaszilisz  naponta érkezett mindenféle hírekkel, zenét hozott nekem, mesélte a fejleményeket és mindezt nagyon nem halkan. Apám pedig nagyon nehezen viselte a nyüzsgést, a hangoskodást. ez aztán kicsúcsosodott az indulást megelőz napokban. amikor hova tovább, a görög srác az egész zenekarral érkezett próbára. Tele voltak tűzzel, és izgalommal, ami persze nagyon is érthető volt. Az utazás elötti napon Vaszilisz feljött a ruhákért és megköszönni mindent. Mai napig nem tudom miért, de sírhatnékom támadt amikor lekisértem az autóhoz. Nagyon uralkodni kellett magamon, hogy ne vegye észre azt, hogy pityergek. Nem akartam, hogy félre értse. Egyszerűen megkedveltem a srácot, és azt a hangulatot amit tudott teremteni. Valami véget ért, ami az életemnek komoly része volt.

 Aztán elmentek. A barátságunk pedig , most 27 év után is él.

Vaszilisznak szinte minden korai fellépésén jelen volt az Édesapja . Büszkeséggel és talán kritikus szemmel is figyelte a fia muzsikus fejlődését. Ahogy mind több hangszerrel tanúlt meg játszani. Különösen nagy ünnep volt Zeys számára az amikor megtanúlt buzúkizni.

A koncerteknek mindig fénypontja volt amikor Vaszilisz Édesapja felkelt a székről, és igazi görög tartással táncolni kezdett, zenész fia meg mellette állva , guggolva muzsikált az Édesapjának.

Ez a kép különösen megható. Id. Angelidis Vaszilisz utolsó, búcsú tánca. Mi akik ismertük őt, örökre így emlékezünk rá.

"Ez a dal arról szól, hogy felmegyek a buzukimmal a legmagasabb hegyre, ahol meghallani a csendben a fájdalmam. Ott magasan a Hegy a barátommá válik és a fenyők társaságában együtt sóhajtanak ők is velem. Így fenn maradok velük, messze a világtól, ahol egyedül sírhatok és a Hegy meghallgat engem." /Vaszilisz/

Talán, még annyit mesélnék el, hogy a két művész ember (Vaszilka és Édesapám) hogyan kötöttek végűl is barátságot.  Dubai  után, egy hétvégén arra értem haza, hogy Apám a fotelbe űl és pipázik. Vaszilka meg az asztalnál űl és buzukizik. Órákig. Koncertet adott , az akkor már agyvérzésen túl levő apámnak. Aztán amikor elment Zeys,  apám megszólalt:

- Mostmár értem ezt az egész görög ügyet. Ez a fiú nagyon nagy művész. 

Sajnos ez volt az utolsó találkozásuk. 

Vaszilisz barátsága pedig azt hiszem örök.

33. A bőr

A bőr többszörelőkerűlt, mint megmunkálandó felület, a pályafutásom alatt. Az egyébb munkáim közt, található a Fa szelle című plasztikai alkotásom. Anyagok: bőr, papír és fa.

Wieber Marian díszlettervező, sok kosztümös filmet tervezett, amiket mi csináltunk. Volt egy film amibe bőrből készűlt mellvérteket, kéz  és lábvédőket kellet csinálni. A bőrt domborítani kellett. Azt találtam ki, hogy molni vassal, amelyet a művirágok formázásához használtam, a visszáján  sütöttem meg a bőrt. Majd a visszájánfilccel beragasztottam a domborított bőrt. Így az megőrizte a formáját. Nagyon szépek lettek. Végűl arany festékkel sumeróltam. Pont olyanok lettek, amit a tervező nő szeretett volna.

A mellvértekhez páncél ingeket is készítettem. Azt lusta kötéssel, szürke műraffiából kötöttem, majd amikor minden része kész volt, lefestettem ezüst sprayjel. Nagyon hasonlított az eredeti páncél ingekre.

34. Dajka Margit

Fiatal lány koromtól, az egyik kedvenc filmem a Szerelmi láz volt. Egyébként is lenyűgözött minden alakításában Dajka Margit. Úgy hozta a jó szerencsém, hogy a jelmez műhelyben, munka miatt, az első színésznő akivel találkoztam, a Dajka Margit volt.

A tv jelmezműhelyi munkába az volt az izgalmas, hogy a munkák miatt nem csak tervezőkkel, de színészekkel, és opera énekesekkel is személyes kontaktusba kerűltem. Így történt Dajka Margittal is. Pár napja voltam a kalapos műhelyben, amikor jött a főnöknőm, hogy Margitka szeretné elmondani azt, hogy milyen kalapot szeretne.

- Csillagom.- mondta Margitka. - Csinálj nekem egy nagy karimájú szürke csipke kalapot. Legyen rajta sok,  színes rózsa.

Amikor áttetsző kalapot kellett csinálni, akkor drótból csináltam hozzá, egy vázat amit a kalap színével azonos színű anyaggal bebandázsoltam, majd erre ráraffoltam a csipke anyagot. Margitka kalapja nagyon szép lett. Margitka pedig nagyon boldog volt. Általában a művésznők nagyon tudtak örűlni akár egy darab virágnak is.

Viszont a művész urak nem mindig voltak derűsek. Emlékszem, amikor egyszer Miller Lajos jött ruhapróbára. Nagy szélű kalapot kellett neki csinálni. Kíváncsian vártam, mit szól hozzá, hogy beálltam kalaposnak. Elötte az egyik kiállításomon találkoztam vele. 

Amikor a folyosón meglátott először meg sem ismert. Aztán persze megismert:

- "Gizi! Mit csinál maga egy kalapos műhelyben?"- kérdezte. 

-" Ez most a legújabb munkám."- mondtam neki

Aztán megkezdődött a ruha próba, és a kalapnál felkiáltott: - Borzasztó. 

Én pedig lesújtva vonultam vissza a kis műhelyben. Egyszer csak megállt Lajos az ajtóban:

 - "Gizi ! Nem a maga munkájával volt bajom. Eleve utálom a kalapokat, nagyon nehezen tűröm a fejemen, ez volt a bajom vele."

Így pl. örök emlékem, hogy Lukács Margitnak egyetlen szép virág, milyen boldogságot szerzet, vagy pl Csongrádi Katához egy virág miatt köt a mai napig is barátság. 

A tervezők közül, nagyon emlékezetes volt számomra Vágó Nelly. Imádtam neki dolgozni. Akár fejdíszt  kért, akár virágokat. Az Egyéb munkáim közt van fent fotó olyan munkáról, amit Nellynek csináltam. Egy kék ékköves fejdísz van fent a régi munkáim közül. Azt az operházi Cigánybáróba csináltam Nellynek. Igen sokat dolgoztam a Madách Színház beli Operaház Fantomja című előadásba is neki. Sajnos  egy hirtelen jött influenza elragadta tőlünk. Az egyik legnagyobb tudású jelmez tervezőnő volt.

Jó visszaemlékezni a múltra Witz Évára, Tóth  Barnára, Jánoskúti Mártára,  A fiatalok közűl Juhász Katira, Velich Ritára, Libor Katalinra, illetve pl. a kimagasló tehetségű Rományi Nórára.

Rományi Nóra munkáiban én mindig újra éledni láttam azt a tehetséget, amilyen Vágó Nelly volt.

Ám hazudnék, ha azt mondanám, hogy teljesen zökkenőmentes volt az életünk. Volt egy fiatal tervező nő aki a fellegekben járt . Munkái megvalósíthatatlanok voltak.  Ő volt az , aki miatt a kolléganőmmel bementünk a főnökömhöz, mondván, ha elvállalja azt a munkát a hölgytől, akkor mi mind a ketten azonnal felmondunk. Szerencsére a főnökünk úgy gondolta, hogy fontosabb a mi munkánk. Nem vállalta el a munkát.

Egy nagyon fájdalmas  emléket nem hagyhatok ki.  Ott voltam, Márkus László utolsó  próbáján. Néhány méterrel odébb dolgoztam a kis műhelyünkben, amikor a művész úr megérkezett. 10 éve már hogy beteg volt. Leukémiával küzdött. Az egész ország szurkolt neki, hiszen fénykorát élte akkor. igazi nagy művésszé forta ki magát.

35. Emlék Márkus Lászlóról

1985 december 30.-án  a szílveszteri műsor főpróbájára készültek. Amikor Márkus László belépett a próbaterembe, alig lehetett hallani a hangját. Nem volt annyira meglepő , hiszen nem volt nagyon hangoskodó civilben. Amikor végzett a próbával, alíg halhatóan kérte a főszabászt, hogy hívjon neki egy taxit.( Nem taxit, hanem táxit... ma is a fülembe cseng , jellegzetes hangján.) Akkor már alig volt energiája. Mindenki megdöbbent csenddel köszönt el tőle ott a műhelyben, akkor, azt hiszem. Este bemondta a televízió, hogy az öltőzőjében előadás elött elvérzett. Igazi nagy művészhez való távozás volt.

Sajnos egyre nehezebb idők jöttek. Még néha volt egy-egy munka, de lassan eljutottunk egy olyan időszakba amikor jóformán már csak bejártunk, hogy bent legyünk. Egy munkához szokott embernek ezek nagyon nehéz idők voltak. A munka nélküliség, és a kilátástalanság sorba készítette ki az emberek egészségét. Volt aki depresszióssá vált, volt aki pánik beteg lett, míg megint másnak nagyon magas lett a vérnyomása. Nagyon nehéz időszak volt. Ez az időszak, egyfajta kezdete  volt a vízuális kultúrának. Sajnos 1992-ben eladták a Filmgyár  épületeit. 1999-ben megszüntették a Csokonai utcai volt Színházak Központi Műtermeinek épületét, és a második szinten levő Nemzeti Színházi ruha, és cipő raktárt. Pótolhatatlan értékeknek kelt lába. Senki nem tudja hova lett. A Színházak Központi Műtermeinek jogutódja akkor már Kispesten működött, ám valamiért váratlanúl megszünt. nyomában egy korántse olyan jól szervezett magán cég vette át a még meglevő színházi munkákat.

A Magyar Televízióban 1999 októberében kezdték el szétosztani a felmondó leveleket. Sok éven át szóba kerűlt elötte, hogy egyre nehezebb fenntartani a tv-t, de egyetlen elnök nem vállalta a dolgozók, a sok éves szakgyakorlattal rendelkező dolgozók elkülldését. Mindenki tudta, hogy azon a napon véget ér a magyar filmgyártás.

Ma már súlyos milliárdokból áll a Magyar Televizíó utódjának éves költségvetése.

Az egyedűl állóan nagy értékű jelmez, cipő és textil raktárt meghirdette valaki a neten, és szinte fillérekért adták el. A díszlet és jelmezkészítő műhelyek és a gyártás egyéb területei egyik napról a másikra megszűntek.

2002 től Kemenes Fanny fedezett fel magának. A drótvázas kalapok egyrészét ( melyek a régi munkák közt vannak ) neki készítettem. Visszatérő megrendelőm lett az a Kemenes Fanny aki a tv- s időszakban átsem lépte a küszöbét a kalapos műhelynek. Barátnőmmel Jucival, sok szép kalapot  és fejre valót csináltunk. Nagyon tudtunk össze dolgozni, és bizony nagy szerencsém volt, mert bár nem szakmabeli volt, de nagyon ügyes kezű és szorgalmas.Nagyon összehangolva tudtunk dolgozni.  Mindenkinek ilyen segítséget kívánok.

2004 ben  Gombár Judit megrendelésére gyönyörűséges selyem képeket festettem a Katona József Színház számára. Ez is új technika volt.  Élvezettel készítettem őket.

2006 ig még voltak színházi megrendeléseim. 

36. Farkas Imre- Imice

Egy véletlen, vagy talán mégse véletlen , úgy hozta, hogy életem egy bizonyos időszakában együtt éltem a mai színházi világ legkimagaslóbb egyéniségével: Farkas Imre- Imicével, ahogy őt a színházi világban mindenki ismeri. Mitől olyan óriási ő? Kérlek nézd meg ezt a fotót. Imice faragta festette  csodálatos lett.

imre egészen kivételes egyéniség. Meglehetősen egzaltált személyiségű, mégis sokan fogadták  el mesterüknek. Igaz, hogy csak ideig - óráig mert az érzelmi kitöréseit nehéz elfogadni.Imrénél nincs olyan , hogy valakit csak úgy szeretni. Ő lángol, és lángra lobbant mást is. Azonban egy pillanat alatt kihuny a láng. Olyankor aztán, jó esetben csak önmagát pusztítja. Én boldog voltam, hogy életemnek azon időszakában néhány hónapra mellettem kötött ki , a kezdetben az Operaház kitűnő szobrásza és festője. Még akkor is boldog voltam, ha Imrével együtt élni nem volt nem életveszélyes. Olyan ember Ő, aki mellett megtiszteltetés létezni, még akkor is, ha sosem tudni mit hoz a következő pillanat.

Együtt is dolgoztunk, de én inkább vigyáztam rá. A törékeny lelkére. Amikor kilépett az életemből, nagyon megsirattam. Ő pedig sétálni vitt az erdőbe, hogy lelkileg megnyugodjak, mert bűntudata volt. Ilyen ember Ő.

37. Egy mellékvágány az életemben

2006 ban egy utcai baleset, egy időre átrendezte az életemet. Egy biciglis ütött el járdán. Csuló , úgy nevezett orsó törést szenvedtem. Bár fél évig jártam kezelésekre, de a csuklóm változatlanúl vizesedett, és zsibbadt a kisújam. Egy idős sebész volt a kezelő orvosom. Minden alkalommal csak hümmögött. Egyszer azt mondtam neki:

- Főorvos úr! Az Édesapám anatómia tanár volt tőle mindig azt hallottam, ha egy új zsibbad valahol, akkor ott valami nyomja az idegpályát.- az ősz hajú sebész rám nézett:- Igen, ha zsibbad akkor valami nyomja az idegpályát. Magának zsibbad a keze? 

Így aztán, aznapra megvolt a vég diagnózisom. Nem az, hogy vizsgáljuk ki,hogy mi történt ott, hanem az, hogy nem tudom többet használni a balkezemet. Kérdésemre, hogy hogyan tovább, a "bölcs"orvos válasza az volt: 

- Egy csukó törésbe ez mindig benne van a pakliban. 

- Na de doktor úr, nekem a két kezem a munkaeszközöm.

- Ki kell valami mást tanúlni.   (Egy élet munkája meg a szemétbe.)

Szerencsére  a mérhetetlen akaraterőm nem hagyott cserben. Küzdelmek árán, de megtanúltam újra használni a kezemet, bár a csuklómnál a mai napig is megjelenik időnként egy duzzanat, és a feszítő érzés a ciszta feltöltődését jelzi.

 Ebben az elkeseredett időszakban tanúltam ki az ingatlanközvetítést, és vettem felszerelést magamnak tiffany tárgyak készítéséhez.

 Beiratkoztam egy tanfolyamra, ahol megtanúltam a tiffanyzás alapjait, a többit aztán magam raktam szépen össze. 2011 és 2013 ban két amerikai filmbe dolgoztam. Rengeteg művirágot készítettem oda is.

 Magánmegrendelőim közt visszatérő megrendelőim voltak Zoób Katalin , Héjja János, és Náray Tamás.

38. Festés

Az interneten, szinte az első barátom 2002 körűl Josy Raz, Tela Vivban élő fotó művész volt. Rengeteget mesélt nekem a zsidó szokásokról, ünnepekről. Ő az akitől nagyon sokat megtanúlhattam a zsidó emberekről. Josy olyan barát, mint Zeys. Ha 10 évig nem beszélünk, utána ott folytatódik a barátságunk ahol abba maradt.

Josy egy alkalommal meglepett. Postán küldött olyan pastát, amivel maratni lehetett az üveget. Gondosan minden kelléket összeválogatva küldte el, még friss fügét is mellékelt hozzá. Josy barátsága ma is megvan. Tisztelettel, és szeretettel őrzöm ezt a kapcsolatot, amely a zsidó témájú alkotásaimat is segítette.

2004 ben volt néhány kép megrendelésem (Egy portré, egy absztrakt és egy akt képet kértek a megrendelőim.) 

Akkor olaj festékkel festettem.

2012 tavaszán azt olvastam az interneten, hogy az egyik zsidó óvoda kisgyermekei, napközben csak úgy tudnak kimenni az utcára sétálni a gyermekek , ha fegyveres őr kiséri a csoportot. Bevallom nagyon felháborodtam ezen. Elhatároztam, hogy a frissen átadott Miriam óvoda számára falfestményeket készítek, ha kell nekik. Kellett. Életem két legboldogabb hete volt. 

"Festős néni! Ma mit festesz neküüünk?" 3 hét boldogság a Miriam Óvodába, ahol falfestményért a világ legnagyobb ajándékát kaptam, a gyermeki mosolyt. Jó lenne tudni, így az évek elteltével, hogy mi lett ezekkel az angyali kis gyerekekkel, de ez csak egy gondolat. Nagyon zárt világ az övéké. 

 Majd a megváltozott életkörülményeim akadályt gördítettek a festés elé, a  2012-2013 közötti nagy betegségem, kivette az ecsetet a kezemből.

2019 májusa óta újra festek. A terpentin megváltozott szaga miatt egyelőre acryl festéket használok. Azt  hogy újra festek nagyban köszönhetem három embernek. Szőkéné Maléth Mariannának, aki hosszú évek óta kitartóan hajtogatja, hogy mikor festek újra. Barátomnak Varga Viktornak, aki egy napon nem tűrte tovább, hogy hiába beszél nekem, hogy fessek. Egyszercsak csengetett a kaputelefonon, és ott állt a kapuban festővászonnal, festékkel és ecsettel. Nem volt mit tenni, elkezdtem kenegetni a festéket.

Végül, de csak időben végül , köszönhetem gyermekkorom legjobb barátnőjének: Klárinak. Őt egész életemben próbáltam megtalálni. Nekem nem sikerült. Ő megtalált 2019 elején az interneten, Ausztráliából. A sok éve félbeszakadt barátság folytatódik azóta is. Klári naponta kérdi meg a föld másik végéről, ahol akkor kél a nap amikor itt lenyugszik: 

--Festettél ma? 

Ennyi kedves ember kedves szavai csakis bíztatással hatnak az emberre.

További terveim közt van kiállítás, de új művészeti technikát is szeretnék kitanulni, ha van még rá elég időm.

39. Ismét visszaköszönt a múltam

Már írtam róla, hogy zenei téren mindenevő vagyok ami jó és szép. Van amely műfaj végig kísért az életemen, van ami egy darabig velem tartott, aztán elhagyott. Azonban sosem jelenti azt, hogy végig, elhagyott.

2019 november 7.-én a Farkasréti  temetőben emlékeztünk keresztapámra, és nagybátyámra , Magyarádi Jenőre  születésének 120. évfordulóján. 

Micsoda fantasztikus dolog. Jenő bácsi még a XIX. században született. haláláig bizalmasának és jó barátjának tekintett. megtisztelő volt számomra amikor az életkor különbség ellenére arra kért, hogy tegezzem őt.

Szinte egész fiatalságomat a Tisza utcai lakásban töltöttem, aztán később az érdi kis faházban a Bokrétafa utcában. Még az utca neve is olyan magyarnótás volt. 

Mert, hogy Jenő bácsi a XX. század egyik legismertebb magyar nóta szerzője volt. 

ilyennel nem mindenki  büszkélkedik, de kicsi gyerekként Jenő bácsi tanított meg késsel villával bánni. És ez nekem akkor is nagyon jólesett.

Emlékeimben ott élnek a karácsony esték. Jenő bácsi, a nagymamám. és Gitti néni , aki Jenő bácsi felesége volt.

Emlékszem a művészekre akik szinte adták egymásnak az ajtó kilincsét. Akkor bizony nagy nevek, zseniális előadó művészek, a színpadon pedig gyönyörűséges megjelenés volt jellemző a nóta délutánokra, estékre. Micsoda nevek, micsoda énekhangok. Dóry József, Kovács Apollónia, Mozsár Imre, Vörös Sári, Boross Jolán, Solti Károly, Kiss Károly, Gaál Gabriella csupán csak hírtelen néhány név . Velük mind találkoztam a Magyarádi lakásban. Jenő bácsi fogadta a művészeket. Beszélgetett velük , majd leült a pianínóhoz, és a pianínó hangjára elmondta a verset. Nagyon szép, emlékezetes esték voltak ezek. Gitti néni pedig mint szolgálatkész feleség , főzött és tálalt a művészeknek. No meg kedvesen mosolygott. 

A várva várt sikert, a felejthetetlent a Gyöngyvirágos kiskertemben című dal hozta meg számára, nekem mégis az "Öreg idő, szálló idő " A kedvencem. Ez utóbbinak Magyarádi  Jenő volt a zeneszerzője és szövegírója  is. Számtalan szebbnél szebb nóta , ezek nagy többsége az  édesanyjáról és feleségéről szól.

Vasárnap délutánonként aztán szépen felöltözött és elballagott a ma már nem létező Gutenberg Művelődési házba, hogy ott egy -egy kellemes hangulatú nóta délutánt Ő maga konferált végig. A terem ilyenkor megtelt. Jenő bácsi habitusa hasonlított Salamon Bélára , konferanszié stílusa pedig sokban hasonló volt Kellér Dezsőhöz. Ahogy megállt a függöny elé, nagy taps fogadta. Ahogy beszélt, anekdotázott a művészetről, az pedig olyan volt mintha saját gyerekéről beszélne. Pedig nekik nem volt gyermekük. 

Egyszer édesanyám elvitt a Tisza utcába. Kíváncsi volt rá, hogy Jenő bácsi mit szól a hangomhoz. Jenő bácsi leült a pianínóhoz és ütemeket játszott le egy-egy dalából. Én pedig hangjegyről, hangjegyre utána énekeltem. jenő bácsi megfordult és azt mondta édesanyámnak: - Gizikének un. abszolult hallása van, abból is az aktív fajta. Érdemes lenne őt taníttatni . Mégsem  ezen az úton indultam el. Amikor a Színházak Központi Műtermei-ben az első művirágokat  elkészítettem, az első csokor rózsát Jenő bácsi kapta tőlem. Haláláig a pianínó tetején volt egy vázában a kis csokor.

Egyszer Jenő bácsi, a pacemaker cseréje után elmesélt nekem valamit, ami egy u.n. alagút élmény volt. Ő nem tudta, honnan jött ez neki. Én pedig azóta tudom, hogy a szív műtétje alatt Ő már elment, de még néhány évre visszatért . Talán mert már jól látta a jövőt, és nagyon féltette imádott feleségét. Sajnos igaza lett.

Jenő bácsi 1987-ben örökre távozott. Most amikor a 120. születésnapja közelgett elkezdtem keresgélni. Rátaláltam a Magyarnóta Szerzők és Énekesek Országos Egyesületére.gondoltam szerencsét próbálok, hátha lesz aki tudja, hogy ki volt Magyarádi Jenő. Bizony , hogy volt köztük Vinczey László keresett meg levélben. Az Ő elmondása szerint Jenő bácsi neki , az Ő zenéjéhez írt , talán utoljára szöveget.

Megbeszéltük a temetői megemlékezés időpontját. A fotón Vinczey László, Éliás Tibor operaénekes , énekes ( a szövetség elnöke) és én. 2 órát beszélgettünk a sírnál, miközben a szomszédos sírról egy jókedvű mókuska figyelmesen tekintgetett felénk. Beszélgettünk a magyarnóta helyzetéről, és sorsáról, ami egy szemernyit nem lett jobb mint akkor régen. Tudom, érzem, hogy Jenő bácsi ott volt akkor velünk. Küzdeni kell ezért a műfajért ami a legmostohább zenei műfaj ma is. Küzdeni kell , mert örömünkben, bánatunkban ez a zene mindig ott van . A gyöngyvirágos kiskertemben még akkor is mosolyog a napsugár, amikor a holló hajam belepi a dér.

Köszönet a megemlékezésért Éliás Tibornak és Vinczey Lászlónak.

Végezetűl Jenő bácsi egy gyönyörű verse:

KÖSZÖNTÖM AZ ÉDESANYÁKAT

Köszöntöm az Édesanyákat,
Akik életet adtak nekünk,
Akik óvtak ezer éjszakán át,
És megszegték a kenyerünk.
Akik imára kulcsolt kézzel
Mondták a szent szót: Miatyánk,
Aki, mint asszony örökké szent lesz,
Hiszen csak egy van... Édesanyánk.

Köszöntöm az édesanyákat...
Az élőket és a holtakat,
Akiknek szíve nem tudja temetni
Az úton elbukottakat.
Akik a rosszért jót fizetnek,
A vétkünkért is csak mosolyt...
Akik az éjből nappalt tesznek,
Ha veszély jönne valahol.

Köszöntöm az édesanyákat
És megcsókolom a szent kezet...
Mert vetne meg a népek milliója,
Ő akkor is a szívéből szeret.
Hát van-e szebb és nagyobb a világon,
És van-e fény, mely vetekszik vele?
Mert vethet neki száz erő is gátat,
Legyőzi mind a szeretet heve.

Köszöntöm az édesanyákat...
Könnyező szemmel csendesen...
Ami csak áldás van az Égben
Az Édesanyákra adjad Istenem.

/Magyarádi Jenő /

u.i. A temetői megemlékezés új barátságot hozott az életembe. Éliás Tibor személyében. Köszönöm neked Jenő bácsi.

40. Búcsú Pap Judittól

Drága Juditkám!

Emlékszel ? 2019 augusztusában, közös baráti körünkben egy elkapott mondat után azt írtad valakinek:" 

"Péter! Neked is tüdő bajod van? Nekem igen."

Bevallom ettől nagyon megrettentem. A tüdőbajról mindenki tudja, hogy fertőző, sőt azt is tudjuk, hogy mai világunkban ez a betegség újra felütötte a fejét.

- Mit beszélsz Judit? - Kérdeztem privibe. Megrettentem, mert biztos voltam abban, hogy nem erről a betegségről van szó. Akkor még nem tudtam, hogy annál sunyibb , átkozott betegség az ami gyötör Téged.

 4 hónap következett ez után. Tele reményekkel. Juci barátnőm aki ugyan nem ismert Téged, de a betegséget igen hiszen 16 év küzd a rákkal. Együtt küzdöttünk veled minden nap.

Az orvosaid nagyon őszinték voltak hozzád az első perctől kezdve.Emlékszem, amikor bekerültél a Korányiba, azt írtad nekem:

" Gizuska! Nem akarok innen már haza menni. Itt biztonságba érzem magamat."

Furcsa volt nekem, mert 2012-ben én is halál közeli állapotban voltam kórházba. Én sosem éreztem, hogy nem akarok haza menni.

Aztán, csináltak vizsgálatot, és kiderült, hogy rosszindulatú daganat.Először tüdő, aztán rögtön más has táji daganat. Átvittek a Kékgolyóba, de már hordágyon.Az első kemó kezelés azon az éjszakán majdnem elvitt a szíved. Aztán jött a többi. Egyre borzalmasabb volt neked, de a remény mindig életben tartott. Amikor lement az utolsó is, azt írtad nekem:

" Szeretném, ha elmennél helyettem, egy bécsi kirándulásra. Befizettem, de már nem tudok elmenni. Ezt szeretném neked Karácsonyra adni, amiért annyira velem voltál mindig. "Kicsit vonakodtam. De elfogadtam, mert szívesen adtad.- Tudod, pedig nagyon szerettem Bécset.Már minden múlt idő volt. Siess meggyógyulni, tavasszal elmegyünk együtt. Mondtam, de éreztem, hogy már hamis az ígéretem. Éreztem, hogy Te ezt a harcot nem nyered meg.Most gyötröm magam, szabad volt bolondítani Téged. De azt hiszem ezt kellett tennem

.Aztán jött December 12. - Gizuska megmondták, hogy semmit nem használt a kemó. - Most mi lesz?- Visszaküldenek a Korányiba. Bízom benne, hogy ott talán segítenek.Aztán se másnap se utána nem küldtek sehova. Megtudtad, hogy kell Máltai mentőt hívni, de már nem kellett.december 16.-án írtunk egymásnak utoljára:- "Gizuska! Újra akarnak adni nekem kemót, de én nem engedem. Elegem van az egészből."

Aztán másnap eltűnt a facebookról, a telefonod  jelzése. Eltűntél. Várakoztunk, hátha csak a kórház váltás miatt tűntél el. Egyre rosszabb érzésem támadt. December 21.-én felkerestem a Facebookon az oldaladat, Előttem búcsúzott Tőled el valaki.A szívem, majd kiszakadt a helyéről. Ember el nem tudja képzelni, hogy micsoda fájdalom volt ez. 

Én aki hosszú évek óta nem tudok sírni, csak ültem és zokogtam, mint egy hülye gyerek. A mérhetetlen üresség már akkor rám tört. Már Bécsből felraktam a bécsi adventi képeket. Emlékszem, boldogan írtad be : - Jaj, de szép . Köszönöm.

Te köszönted meg, holott Te ajándékoztál.Te ilyen voltál Judit.Úgy tudtuk, hogy nem lesz búcsúztató, se temetés. Mi a kollegáid, megbeszéltük, hogy a születésnapodon lemegyünk együtt Siófokra és ott sétálunk egyet, aztán beülünk ebédelni valahova.Január elsején késő este , Tamás beírta a búcsúztató helyét.

 Az ismerőseimet értesítettem, aztán a facebookon csináltam egy kiírást a búcsúztatásról. Ezzel a fotóddal. Aztán szépen sorba átvettem az ismerőseidet,Ahogy beléptek, rögtön látták a hírt. 

Volt aki tudta, de sokan semmit nem tudtak.

Juditka, te törékeny, mindig vidám virágszál. Most búcsúzom tőled, mélységesen nagy fájdalommal.Január 20.-án pedig mindannyian búcsúzunk Farkasréten.

Örökre titok marad, az hogy mi történt az utolsó napon?

Egyszerűen feladtad? Újra kezdték a kemót, ami aztán megölt? Nem tudom, de sajnos ez már semmit me, változtat.

Egyszer találkozni fogunk.Gizus